Tudni kell nemet mondani

Amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzést, még azzal a címmel akartam nekifogni, hogy "váltani tudni kell", de a kezemet és agyamat most mégis valami más gondolat irányítja. Az, hogy bármennyire fájdalmas, nyűgös és sokszor súlyos dolog "nemet" mondani másoknak, ha az életünk úgy kívánja, meg kell tennünk.

De mikor is kívánja úgy, ugyebár? Hajlamosak vagyunk mindent megtenni mások szeretetéért, elismeréséért, odafigyeléséért. Annyira fontosak számunkra ezek a megerősítések, hogy észre sem vesszük, tévútra visznek bennünket, és a végén már annak is meg akarunk felelni, akinek egyébként semmi ráhatása nincs az életünkre.

Ebből kilépni talán az egyik legnehezebb feladat. Ha sport példával akarnék jönni, azt mondanám, hogy olyan ez, mint azért edzeni, hogy mások megdicsérjenek bennünket, hogy milyen szépek, okosak vagyunk, mennyi eredményt elértünk már ezzel, és valódi példát mutatunk másoknak. Kinek ne esnének jól ezek a szavak. De meddig tartanak a "mások által táplált" lelkesítő érzések? Sokszor tiszavirág életűek, de éppen azért mert nem valódi igényeket szolgálunk általunk.

Ilyenkor kell azt mondani, hogy elég volt! Nem csinálom így, ebben a formában tovább, mert ha mégis, teljesen kiégek magamból. Persze mások furcsán fognak ránk nézni, és az is elképzelhető, hogy első körben akár még csalódnak is bennünk, hiszen kreált példaképük nem a megszokott sztereotípiák szerint cselekedik és mosolygott rájuk.

De a kérdés mindig az, hogy mi a fontosabb: mások elvárásai, vagy saját valódi igényeink. Mindig ezt kell tudatosítani magunkban, ha nem tudjuk meghozni a megfelelő döntést.

Minden tiszteletem a vendégeimé

Nem is olyan régen az egykori "legelső és mindenkori" vendégemmel beszélgettünk arról, hogy hogyan mennek az órák, vannak-e vendégek, stb. Ehhez apró szösszenetként csak annyit tennék hozzá, hogy ő volt az az ember, akivel pályám kezdetén maximálisan kitartottunk egymás mellett. Ott volt amikor erőm teljében voltam, amikor fel akartam adni, mert nem volt vendég, és akkor is, amikor elkezdtem valódi oktatóvá válni. Most élete egyik legfontosabb feladata előtt áll, hamarosan kisbabája lesz! Nagyon hálás vagyok neki azért az időszakért!

Arról beszélgettünk tehát, hogy hogy mennek az óráim. Minden alkalommal kopogok hármat az asztalomon (jelzem, csak kicsit vagyok babonás :)) amikor erről beszélek, hiszen a válasz: hála az égnek jól! És ezt egyedül a vendégeimnek köszönhetem.

Minden tiszteletem az övéké! Egyrészt mert bármilyen viszontagságosak is a körülmények, ott vannak velem heti kétszer, és még ha fáradtak is, teljes odaadással és lelkesedéssel csinálják végig az órákat.

Másrészt tisztelem őket az őszinteségük és a nyitottságuk miatt. Valódi kis közösség formálódását nézhetem itt végig, ami nagyon ritka, éppen ezért rendkívül értékes manapság.

Köszönöm, hogy mindennek részese lehetek!

A www.pixieaerobic.com: egy új korszak kezdete

Az átalakulás, fejlődés egy lassú és bonyolult folyamat. Ez vonatkozik szellemi, lelki és természetesen testi mivoltunkra is.

Imádom a sportot! A gyakorlatokat, az újdonságokat, a tanítást, a személyi edzést, az órákat. Nyilván ennek több oka is van, de arra kellett rájönnöm az évek során, hogy az összes indok eltörpül a mellett az igazság mellett, amire csak a napokban döbbentem rá. Hogy miért is rajongok én ezért a világért oly nagyon?

Mert minden megvan benne, ami az életre nevel!

Kitartásra, fejlődésre, haladásra késztet. Mindig új kihívásokat állít elénk. Növeli önbizalmunkat. Széppé varázsol. Közösséget teremt. Türelemre tanít. Létrehozza a vágyat, hogy jobb emberré váljunk. Segít, hogy segíthessünk másokon.

Számtalan pozitívumot tudnék felsorolni, mégis inkább leírnék egy történetet, ami rávilágít a lényegre:

Amikor elkezdtem oktatóként foglalkozni a sporttal, számtalan kétség és félelem kavargott bennem azzal kapcsolatban, hogy alkalmas vagyok-e én erre. Nem a tanítás részétől tartottam, hanem mindattól a plusz hozzáadott értéktől és munkától, amitől "jobban megy a szekér." Roppant nagy ellenérzésem volt ezzel az egész marketinggel kapcsolatban, ami azért vicces, mert a másik szakmám éppen ez. Mégis azt gondoltam, hogy én nem akarok beállni a sorba. A sok-sok közhely, a "fogyjál le", a "csak én tudok segíteni", a "like-olj engem, mert attól jobb lesz" kicsit kiborított. Sokkal inkább akartam valami olyat értékes hátteret teremteni a tevékenységem mögé, ami szilárd alapokon áll.

Azt hiszem önmagamat kellett újraépítenem hozzá. Létrehozni magamba azt a szűrőt, ami szelektál a sok-sok fitnesszel kapcsolatos téveszme, reklám, hírlevél, és sajnos hazugság között. Mindezt azért, hogy kizárólag hiteles információt továbbítsak a vendégeim felé. Így született meg a brand, a blog és végül de nem nem utolsó sorban a honlapom, amiről tulajdonképpen ez a bejegyzés is szól! :)

Sosem tudhatjuk mi lakozik a felszín alatt. Mindaddig biztosan nem míg igazán közel nem kerülünk a másikhoz. Annyira közel, hogyha szavakkal nem is, de jelzésekkel olykor-olykor elárulja magáról az igazat.

Én is, mint bárki más sokáig küzdöttem a démonaimmal. Az egyik legnagyobb félelmem az - még mindig - hogy nem vagyok képes végigvinni, amit eltervezek. Így voltam a honlapommal kapcsolatban is. Azt tudtam mit akarok, de azzal is tisztában voltam, hogy ezt senki nem tudná maradéktalanul kivitelezni a számomra. A probléma azonban ott kezdődött, hogy nem voltam sem programozó, sem webdesigner. Így húztam-halasztottam a projektet... egészen addig míg már annyira idegesített a tehetetlenség, hogy végül nekiláttam. Megtaláltam hozzá a megfelelő hátteret, terveket készítettem, toldozgattam-foldozgattam, írtam hozzá a tartalmakat, de még ekkor sem hittem benne, hogy sikerülhet. De ahogy napról-napra egyre szebb lett a felszín és tartalmasabb a mély, végre átlendültem a korlátaimon és teljes lelkesedéssel belevetetettem magam.

És sikerült! megszületett a www.pixieaerobic.com. Nem tökéletes, de az én gyermekem és folyamatos munkát biztosít a számomra. :) Sosem hagyja, hogy pihenjek, igényli a törődést, mint mindenki.

És hogy mi a tanulság? Szintén egy közhely: "A lehetetlen nem létezik!"

Az egyszerűség gyönyöre

A véglegetek embere vagyok! Sajnos túl sokan mondták már ezt nekem ahhoz, hogy képes legyek magam előtt letagadni ezen állítás valódiságát. Sosem éreztem ezt igazi problémának, hiszen úgy véltem, hogy csak előre visz. A kérdés az, hogy meddig és milyen áron.

Nem mondom el a szokásos közhelyemet, hogy: mostanában átértékelődtek bennem a dolgok. Ha őszinte akarok lenni magamhoz - márpedig miért ne akarnék - tulajdonképpen erről szól az egész életem. És hiába győzködöm magam, hogy "take it easy!", egyszerűen nem megy és kész. De már ezt sem bánom. A végletek embere vagyok. Sokszor piedesztára emelem magam a sok agyalás végett, máskor meg egy poharat tudnék vágni a saját tükörképemhez, csak hogy hagyjon már végre nyugodtan pihenni.

Meddig és milyen áron? Ugyan...ki tudhatja? Talán a tükörképem?

A nagy visszatérés

Kezdhetném azzal, hogy: úgy szégyellem magam, hogy eddig hanyagoltam hőn szeretett blogomat. De azt hiszem mégsem ez a megfelelő kezdés, minthogy ez sem nem a szánakozás, sem nem az önmarcangolás időszaka. Rengeteg csodás dolog történt az elmúlt hetekben, nagyon intenzív volt az előző időszakom, de erről szépen lassan be fogok számolni.

A jó kezdés tehát: egy barátnőm szerint 2012 végén "dimenzióváltás" lesz. Ez elsőre elég mosolyogtató hír lehet, ellenben ha figyeltek a jelekre, rájöhettek, hogy talán van benne valami. Az élet hullámhegy és völgy és így tovább... de vannak ettől teljesen eltérő időszakok. Amikor valahogy sűrűbben és intenzívebben érkeznek a figyelmeztetések - rossz hírek, sérülések, kritikák, balesetek. Persze ezt tulajdoníthatjuk a véletlennek is. De aki ismer, az tudja, hogy ezt úgysem fogom megtenni.

Ez tehát - számomra mindenképpen - a nagy átértékelések időszaka. Mi a fontos, és mi kevésbé az. Mik a prioritások. Merre tart a magánéletem, szakmai karrierem. Mik azok az elvek, amikhez ragaszkodnom kell és miket kell átértékelnem.

Némi inspiráció a továbbiakban minden keresőnek!

A kihívás szerelmeseinek

Belegondoltam abba, hogy milyen lenne az élet kihívások nélkül. Úgy tudnám elképzelni, mint valami nyugodt sivatagot, ahol előbb vagy utóbb megőrül az ember. Nincsenek érzelmek, nincsenek célok, nincs semmi, csak a végtelen látóhatár. Azonban ez nem az a mélységes nyugalom, amit akkor érzünk, ha már megcselekedtünk mindent, amit lehetett. Ez a lélek önként vállalt börtöne, a lemondás sivatagában.

Nem is gondolnánk, mennyire egyszerű ezt az állapotot elérni, főleg olyanoknak, akiket tényleg a kihívás éltet. Ha ugyanis az elfogy, kifolyik minden a kezünkből. Ezért kell újra és újra talpra állni, és menni új célok felé. Nyilván ezt fel lehet fogni tehernek, de áldásnak is. Különben mi is vinne előre minket, ugyebár? Egyébként csak tennénk a lábainkat szépen sorban egymás után, és fogalmunk sem lenne hová tartunk. Ennek is megvan a maga szépsége akkor, ha a cél pontosan a semmi és a minden élvezete. A sodródás utáni vágy is erős cél lehet. A különbség az, hogy ebben már van tudatosság és elhatározás.

Ez különböztet meg minket másoktól, ezáltal emelkedhetünk ki a szürke tömegből. Tervezés, célkitűzés, megvalósítás... nincs is ennél szebb dolog! Learatni a munkánk gyümölcsét... azt, amit az élet szánt nekünk kitartásunkért. Hinni kell ebben! Csak ebben kell hinni!

Az elmúlt időszak abszolút sikere

Az elmúlt hét végén végre teljesítettem azt, amit mindig is szerettem volna: edző lettem. A suli színvonalas volt, a csoporttársak profik, szerintem évek óta nem jött össze ilyen jó csapat. Idáig 1 éven keresztül szinte csak erről szólt az életem, így azt gondoltam, majd jól megkönnyebbülök, ha lemennek a vizsgák. De nem ez történt. Inkább egyfajta hiányérzet van bennem, hogy lezárult egy számomra nagyon fontos időszak. Fura, nem? Először azt gondoltam, hogy normális esetben ki kellene bújnom a bőrömből az eredmények és a megkönnyebbülés végett, tehát mivel nem teszem, biztos valami baj van velem.

Aztán gondolkodtam... sokat, és arra a következtetésre jutottam, hogy nemhogy nem zárult le semmi, de most kezdődik a java. Valójában az edzősködés életem egy igen fontos részévévé  vált - már jó pár évvel ezelőtt - és ezzel a gesztussal csak az elmúlt 20 évet koronáztam meg. Éppen ezért kell, hogy büszke legyek magamra. Ez sosem könnyű, hiszen az ember egy olyan lény, aki legtöbbször vagy a múltban él, vagy már a jövőben gondolkodik.

De én most ebben a percben, a lakásunkban kialakított táncterem kellős közepén büszke vagyok arra, amit véghezvittünk!