Amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzést, még azzal a címmel akartam nekifogni, hogy "váltani tudni kell", de a kezemet és agyamat most mégis valami más gondolat irányítja. Az, hogy bármennyire fájdalmas, nyűgös és sokszor súlyos dolog "nemet" mondani másoknak, ha az életünk úgy kívánja, meg kell tennünk.
De mikor is kívánja úgy, ugyebár? Hajlamosak vagyunk mindent megtenni mások szeretetéért, elismeréséért, odafigyeléséért. Annyira fontosak számunkra ezek a megerősítések, hogy észre sem vesszük, tévútra visznek bennünket, és a végén már annak is meg akarunk felelni, akinek egyébként semmi ráhatása nincs az életünkre.
Ebből kilépni talán az egyik legnehezebb feladat. Ha sport példával akarnék jönni, azt mondanám, hogy olyan ez, mint azért edzeni, hogy mások megdicsérjenek bennünket, hogy milyen szépek, okosak vagyunk, mennyi eredményt elértünk már ezzel, és valódi példát mutatunk másoknak. Kinek ne esnének jól ezek a szavak. De meddig tartanak a "mások által táplált" lelkesítő érzések? Sokszor tiszavirág életűek, de éppen azért mert nem valódi igényeket szolgálunk általunk.
Ilyenkor kell azt mondani, hogy elég volt! Nem csinálom így, ebben a formában tovább, mert ha mégis, teljesen kiégek magamból. Persze mások furcsán fognak ránk nézni, és az is elképzelhető, hogy első körben akár még csalódnak is bennünk, hiszen kreált példaképük nem a megszokott sztereotípiák szerint cselekedik és mosolygott rájuk.
De a kérdés mindig az, hogy mi a fontosabb: mások elvárásai, vagy saját valódi igényeink. Mindig ezt kell tudatosítani magunkban, ha nem tudjuk meghozni a megfelelő döntést.
