Van abban valami mérhetetlenül romantikus, ha egy eszköz az utolsó leheletét adja neked az életéből.
Isztambuli barangolásom során egyetlen ajándékra vágyott kicsi lelkem, amit emlékben hazahozhatok... és nem... az nem egy fake Moschino macis pulcsi volt, hanem egy analóg fényképezőgép.
Elkövettem azt a hibát, hogy alábecsültem, mennyire le se szarják már egy metropoliszban a régi tárgyakban rejlő értékeket, úgyhogy a lábamat lejárva sikerült szereznem egyet, tengernyi megaláztatás közepette. Nyilván gondolhattam volna, hogy átvernek. Még akkor is, ha egy fotós üzletben voltam. Csak annyit kértem, hogy működjön a gear, mert fontosak nekem az itt szerzett emlékek.
Ellőttem az első, második képet a Boszporusz partján. Életem fotói - gondoltam magamban büszkén. Utolsó napom ebben az eklektikus masszában, milyen remek érzés, hogy még meg tudok örökíteni pár pillanatot.
Aztán az ázsiai oldalra tartó hajóúton, a 10. képnél egyszer csak vége lett a sztorinak. Nyomtam a gombot, de nem történt semmi. Léptettem volna a filmet, üresjárat. És ekkor a várost leíró enyhe őrület bekúszott a kabátom alá, egészen fel az agyamig. Kissé elgőzöltem.
Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy megpróbáltam visszatekerni a filmet, hogy legalább az a pár kép - márha sikerült bármelyik is - megmeneküljön. Sikerült... a kamera azonban végképp elhalálozott.
Hazaérkezésem után - mivel már megölt a kíváncsiság a tekerccsel kapcsolatban - elrohantam kedvenc fotós bácsimhoz, hogy ki tudunk-e hozni ebből a negatívból valamit. A remény hal meg utoljára - gondoltam. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen minőségűek lettek a képek, vagy lettek-e egyáltalán, mivel simán benne volt a pakliban, hogy a film a folyamat közben megsérült.
Pár napra rá jött a telefon, hogy úgy tűnik az ellőtt kockák digitalzálhatóak. Életem egyik legszebb napja volt. Úgy tűnik a kamerának ez volt az utolsó útja... velem. Senki sem akar már megszerelni egy közel 60 éves gépet.
De nekem adta még utolsó legszebb képeit.
Agfa Optima 200 (1968-2024)
