Pár héttel ezelőtt a tánctanárommal beszélgettünk arról, hogy vajon az emberek hány százaléka csinálja azt a mindennapokban, amit szeret, illetve mekkora része teheti meg azt, hogy kibontakoztassa a benne rejlő tehetséget és lehetőségeket.
Alapvetően mindketten a művészvilágból jöttük, ahol nyilván sokkal egyértelműbben mutatkoznak meg a tehetség jelei, illetve sokkal intenzívebb az azért való küzdelem, hogy mindez ne menjen kárba. Mégis láttuk emberek "bukását" és megkeseredését, hiszen az a törekvés, hogy fent maradjunk a víz tetején nagyon sok áldozattal jár.
Sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy mindez megéri-e. És az évek során most először tudom teljes mellszélességgel azt mondani, hogy igen! Most van ugyanis életemben először az a korszakom, amikor 100%-ban azt csinálom, amit szeretek.
Persze... küzdelem volt eljutni idáig. És kiábrándító volt azzal szembesülni, hogy emberek azt gondolják, edzőnek lenni "semmi". Egy szakmunka, egy fizikai munka, amiben semmilyen szellemi kihívás nincsen. Amikor először kaptam ezt az arcomba, felháborodtam. Ezt követően egy olyan kemény, gondolkodós, utánanézős napom következett, hogy este már csak mosolyogni tudtam ezen a kijelentésen.
De azért hadd fűzzek hozzá némi - rövid - magyarázatot. Edzőnek lenni a világ egyik legnagyobb kihívása.
A személyi edzés - ahogy a medve sem - nem játék! Emberek egészségével, életével, betegségével, gerincével, tartásával, izmaival, túlsúlyával, étkezésével stb. foglalkozunk. Olyan vendégek jönnek hozzánk, akik életminőség, egészségjavulást várnak, vagy a fájdalmaik enyhülését. Minden egyes edzés - jó értelemben - kihívás, hiszen folyamatosan mérlegelnünk kell az adott állapotot, azt hogy hova szeretnénk eljutni. Arról nem is beszélve, hogy nyilván figyelembe kell venni milyen napja, kedve, problémája, élethelyzete, munkahelyi, családi problémája van edzettünknek. Hiszen emberek vagyunk... emberségesen kell viselkednünk egymással.
Persze nyilván vannak olyan edzők, akik ugyanazt a sablon gyakorlatsort nyomják le újra és újra. Erről nem szeretnék véleményt alkotni. Elképzelhető, hogy vannak vendégek, akiknek valamiért erre van szüksége.
Az én vendégeim azonban rendkívül érzékenyek és szeretik, ha változatos és hatékony programot kapnak edzésről-edzésről. Egy ilyen terv elkészítése pedig szellemileg... igen szellemileg elég kimerítő folyamat. Nem is beszélve arról, hogy ha nem a telefonunkat nyomkodjuk, hanem végig arra koncentrálunk, hogy az egyes feladatok helyesen legyenek végrehajtva, az egy napban 8-10 óra kőkemény figyelem. Szerintem ez elég kimerítő, de lehet csak én vagyok papírkutya.
Szóval, hogy bánom-e hogy reggel 4-kor kelek és éjfélkor fekszem? Addig nem, amíg azt látom, hogy ezzel segítek másokon. Nem tudom megmondani, miért van ez bennem. És azt sem állítom, hogy válogatás nélkül mindenkinek ajánlgatom a segítségem. Feleslegesnek érzem. Aki nem akar változni, jobbá tenni az életét, az nem is fog törekvéseket tenni ez irányba. Csak azért írom ezt, mert nem akarom úgy beállítani magam, mint Teréz anya. Közel sem vagyok az, sem olyan jó, sem olyan önzetlen. Dehogy! De a szakmám egy igen fontos alapmomentuma ez. Legalábbis a számomra.
Én ezért csinálom, ezért dolgozom ennyit és jelenleg úgy érzem, hogy maximálisan megéri az energiabefektetést! :)
