2022. május 11., szerda

A háború illata

 

Narancs fényben úszik a város. Melegséggel tölt el, ahogy hazafele battyogok az éjszakában. Lábaim ólom súlyai húznak vissza… vissza a pályaudvar hideg falai közé. A segítség kell… mindig kell. Kellek? Emberek milliói vonulnak át Pesten egy jobb élet reményében, mégis reményvesztetten. El sem tudom képzelni milyen egy szétbombázott élet. Mégis a veszteség súlya nyomja a vállamat. Pedig oly messze van a harc zaja. Honnan is tudhatnám, merengek a kihalt utcán hazafelé. Nekem még megvan az otthonom. Én még élek, érzek, tengetem gondtalan napjaim. A testem jelez, csontjaimban érzem a fenyegetést. Valami közeledik. Vihar előtti csend csak ez. Füst szaga árad a 7. kerületben. Szokatlan. Vajon ilyen lehet a háború illata? Honnan is tudhatnám… itt béke van. Még a jófajta csend uralkodik a városon. Csak ez a vészjósló szag ne lenne… a bizonytalanság és a kétségbeesés furán vegyül cikázó gondolataimmal. Béke van? Meddig? Kint-bent-kint-bent. Autopilot üzemmódba kapcsolva hazaballagok. Haza… nekem még van hova.

2022. március 1., kedd

See you in another life


Tele bőrönddel érkezel. Néha megjelensz, mint futó zápor a sötét éjszakában. Várlak... várlak... de hiányod sosem szűnik. Zárad oldhatatlan. Nem hozol semmit, nem viszel semmit. Magad cipeled terheidet. Súlyos bőrönddel a kezedben, szomorúan búcsúzol. Egy, kettő, három... lehunyt pilláim alatt számolom az együtt töltött időt. Ismét csak illanni látszik. Tanítasz, tanulok, a jelen megélésére áhítozom. De magas falak állnak előttem is. Izzik a vörös tégla ujjaim alatt, ahogy próbálok átmászni rajtuk. Zuhanok. Mint álmaimban és nincs senki, aki elkapjon. A túloldalon vársz türelmesen. Már nem is téged látlak, csak az a gurulós, az kiállt felém. Aztán csend lesz. Némán állunk közös falunk két oldalán. Egyikünk sem képes megmászni a csúszós felületet. Kislisszan kezünkből, a pillanatunk elvész. Csak bámuljuk egymást, nem nyílik a bőrünk zárja. A sötétség oszlani látszik, új napra virrad a reggel. Már csak a kerekek ropogását hallom a macskakövön. Nem hoztál semmit, nem viszel semmit. Csak egy pergő könnycsepp kíséri utadat.

2022. február 17., csütörtök

Szürkületi csoda


 

​Szürke fellegek úsznak az égen. Álmodni sem lehetne szebbet. A magány maró fájdalma elillanni látszik. A csönd honol lelkemben. Csak te vagy velem… emlékképként üldözöl kósza ábrándjaimban. Hiányzol… két éve már, hogy nem vagy velem. Fizikai mivoltodat a föld súlya nyomja. Tudtam jól, világom porrá hamvad, ha elmész. Tudtam jól, hogy megváltozik minden, s megváltozom én is belső valómban. Szürke fellegek úsznak az égen, hamvaidat idézik meg bennem. Szent föld őriz téged. Fejfájad én készítettem. Poraidra poraimat szórtam. Földemben mindig ott leszel velem. Poraidból szürke juhar virrad. Édesapám. Édes szerelmem. Soha többet. Mégis örökké velem. Napnyugtával búcsúztatlak. Felkeltével talán újraéledek. 

2022. február 11., péntek

Csönd


Csöndes szerelem a miénk. Csendesen áramlik végig mindennapjainkban, ahogy a tinta folyik szét a bőrünk alatt. Én vagyok csak hangos benne. Olykor tombolok, hisztizek, máskor meg csak némán nézek magam elé a sötétben. De te mindig ott vagy… kősziklakent állsz mellettem őrületemben. Nincsenek rá szavak, mégis rovom az őszintétlen sorokat zajos írógépemen. Minden leütött billentyű te vagy, minden elhasznált pergament én vagyok. Tökéletesen passzolunk tökéletlen világunkban. Függetlensegünkben vagyunk egyek és önmagunk. Rajzok a testünkön mesélik soha véget nem érő történeteinket. Egyedül és együtt, fényben és a sötétben. Démonaink között cikázva.

2022. január 28., péntek

Lepkegyűjtő


​Hatszög alakú üvegház a lelkem. Érzéseim pillangóként száguldanak benne. Nyitott mellkassal ülök kényelmes székemben a hexagon közepén. Napszemüvegemen keresztül ijedten csodálom állatkáim rettentő sokszínűségét. Levadászom párat. Nem bírom már elviselni szárnyuk susogását szempilláimon. Precíz mozdulattal kitűzöm őket áldozataim falára. Nyugodjatok békében kedveseim. 

2022. január 18., kedd

Menekülés Madridba


 

- Sok.

- Mi sok?

- Minden... az élet. 

- Miért?

- Nem tudom, csak érzem. Vennem kell egy repjegyet. Leszarom hova, mikor. De minél hamarabb. Madridba talán. Igen, Spanyolország jó választás. A zsigereim üzenik. Nem tudom miért, de kiált felém a nyüzsgő város. Húz magához, innen meg űz valami. Valaki. Én. Mennem kell. 

- Jól van cica! Menj. 

Normális vagyok? - Gondolkodom a taxiban, ahogy hallom a nyüzsgő forgalom zaját magam körül. Eljöttem Pestről... "Pestre". Lehet valami szigetre kellett volna mennem, ahol nincs ekkora őrület. Még visszafordulhatok. Még vehetek egy belépőt egy másik járatra, valami nyugalmas helyre, ahol pihenhetek. Gondolatok... gondolatok. Sosem csendesednek így el az elmém zugaiban. Csak újabb hajsza, pörgés, húzás-vonás. Nem ezt akartam. Mégis tisztán érzem, maradnom kell. Nem tudom miért, de biztos vagyok benne, hogy itt is megtalálom, amit keresek. Mélyen, magamban, magamért. Welcome Madrid. Lássuk, mit nyújtasz nekem.

Hirtelen átkattan valami az agyamban, ahogy húzom a gurulós parasztkocsimat a macskakövös járdán. 20 fok, napsütés, terasz. Végre! Hazaértem. Felszínes lennék? Lehetek? Miért ne! Nem ezért jöttem? Hogy ne kelljen elszámolnom senkinek magamról. Kellett egyáltalán valaha? Saját magam hóhéra vagyok. Elég kegyetlen fajta, aki nem kímél, ítélkezik, végrehajt. Sokszor hullik fejem a porba. Jóval többször, mint kellene. 

De itt a hóhér is megpihenhet kicsit. Nem kell éberen őrködnie helytelennek vélt gondoltaim, tetteim felett. Tarthat egy-két, sok kávészünetet. Velem együtt gyújt rá az élesen szikrázó napsütésben, a közepesen rossz kávéját szürcsölgetve. Szabad utat engedve nekem, hogy megtaláljam, amiért jöttem. Legbelsőbb motivációimat a lét folytatására. Nade nem olyan tragikus ez, ugye? Végülis itt ülök az egyik legnagyszerűbb ország egy hangos szótól és felújítási törmeléktől bűzlő terén, teljesen átszellemülve, a semmitől. Bátortalanul, kicsit magányosan, mégis reménnyel telve, hogy jó lesz ez az útkeresés. Egy titka van csupán. Hogy engedjem el a keresés részét. Meg az utat. Legfőképpen pedig az elvárásaimat.

Ez mondjuk nem lesz olyan nehéz. Semmilyen információmorzsát nem gyűjtöttem, sem tettem magamévá az utazás előtt. Erre talán büszke lehetek. Valamit legalább nem terveztem szarrá. Tőlem meglepő módon. A lazaságom egy olyan illúzió, amiben szívesen fürdetem a lelkemet csendes magányomban, de valójában sokszor inkább csak eltörök bizonyos szituációkban a helyett, hogy csak meghajolnék. Török, töröm magam. Némán, szilánkokra. Élesen csengenek fülembe anyám szavai. "Majd megváltozol, ha betöltöd a 30-at." Én igyekeztem édesanyám. Változni. Csak nem abba az irányba sikeredett, ahogyan te gondoltad. 

De most itt vagyok, küzdök az elengedéssel. Hajolni, nem törni... mi a fasz? De jól hangoznak ezek a közhelyek. Ebből kéne könyvet írni - gondolkodom serényen - de minek. Van már ezer. Se szeri, se száma az okosabbnál okosabb gondolatot összefoglaló irománynak. Én az életről akarok írni. Tudod... aminek izzadtságszaga van. Ami él és ég és épít és pusztít. Lehet nincsenek is okos gondoltaim. Van azonban megélésem, nem kevés. Az élet erről gondoskodott, én meg nem igazán ellenálltam. Vagyis próbáltam, majd a mélybe sűllyedtem, kievickéltem AND SO ON. És íme. Itt vagyok, roppant rattan fotelben szürcsölgetve az élet ízű kávémat. Vennem kell egy jegyzetfüzetet. Írni jöttem. Írni fogok!

De rohadt nehéz ez a bőrönd. Miért? Nincs is benne semmi. Semmi lényeges. És vonszolom magam után, nem is cipelem. Jó lenne letenni már. Legalább erre az 5 napra. Kockás füzet, vékony hegyű toll. Megvan minden, amire szükségem van. Kicsekkoltam, most becsekkolok szobám választott magányába. Én választottam. Puritán, apró, megvan benne minden, ami kell. Üresség. Kívülről élesen beszűrődő utcazaj. A szomszéd vizelésének hangja. Hangos veszekedés a fejem fölött. Spanyol szavak. Imádom. Még hajnali 3-kor is. Ilyet aztán nem hallok a nagy büdös Pesten. Vagy mégis? Újabb károgó hangra ébredek fel, ami kiszakít álmaim spiráljából. Mostanában mindig rólad álmodom. Hóhérom élesen figyelmeztetne, hogy nem lesz ennek jó vége. A történet lezárásra ítéltetett. A fejek lehullottak, tessék továbbhaladni. Haladnék én, a tudatom tart vissza. Az értetlenség kegyetlen gondolatát kell kivernem a fejemből. A szívemet meg visszaplasztikáztatnám már végre legalább egy egészre, de ha van lehetőség hozzá dobnék még néhány méretet. A döntés megszületett. A lezárás rám vár. Egyedül rám. A hőhérom kimenőt kapott. Kényszer nélkül kell mindezt megtennem. Rápillantok izzadt tenyeremre, nem tudom képes vagyok-e rá. De majd Madrid segít. Belehelyezkedem hát. Elindulok életem első magányos kalandjára. A túlélésért menetelek. A művészt keresem magamban, melyet jó pár évvel ezelőtt vesztettem el, valahol félúton, a megnembecsültség és az önbizalomhiány hídján. 

Miket hagytam embereknek, hogy megtegyenek velem! Hitetlenkedve állok a saját tükörképem előtt. Feldobok egy rikító rúzst. Illik a púderlila garbómhoz és a momjeans-emhez. Szép vagyok. Miért nem nézek többet a tükörbe látván a valóságot? Miért árnyakat követek és démonokkal társalgok a helyett, hogy annak látnám magam, aki valójában vagyok? Csalódnék? Csalódom! Rosszabb pillanataimban. Van belőlük elég. Magamon érzem az illatodat. A parfüm, amit tőled kaptam mélyen beivódott a bőröm legalsó rétegeibe. Gyűlölöm. Téged is gyűlöllek, ezért magamnak sem tudok megbocsájtani. Van itt feladat kérem. Hol a füzetem? Irány a város... lássuk mire fizettem elő.  

Pillanatok. Nem számít semmi más. A saját jelenben töltött létezésem megélése csupán. Hagyom, áramoljon bennem minden gondolat, érzés, korlátok nélkül. Agyam ezer fele száguld, lassan kirajzolódik Madrid térképe, ahogy az utcákat járom. Hol vagy már? Kit is keresek? A múlttal akarok újra és újra szembe találkozni. Undorodom magamtól. Nem ezért jöttem. Emlékezz Linda! Megélés és pillanatok. Ezért vagy itt. Lezárni, továbblépi, új élményeken keresztül. Megcsörren a telefonom, miközben a Prado mellett üldögélek dohányfüstbe merülve. Az éles hang kiszakít a múlton és veszteségeken töprengő önmagamból. A jövő keres. Nem túl stabil, teljesen kiszámíthatatlan, az őrületbe kerget. De őszinte és szerthető. Valódi. Nem egy képzelt leányregény. Nem is egy Netflixes romatnikus sorozat vagány főszereplője. Olyan életszagú. Már el is felejtettem milyen az. Jól esik újra a jelenben létezni. Átforgat, melegséggel tölt el, felvillanyoz. Igen. Ezt kerestem! Mélységeket és magasságokat. Drámát, érzelmeket, belehelyezkedést. Őrületet és nyugalmat. Kissé disszonáns vágyaim furcsa kielégülését. Időről-időre... amikor annak helye van. De Madridban minden aktuális. Minden a helyén van. Én is... lassan. Van még pár nap előttem. 36 év mögöttem. Felül lehet ennyi idő alatt írni egy élet téves berögződéseit? Mulatságos már maga a gondolat. Megint csak ítélkezem. Lélegezz! Engedd el. Nem ez a feladat.

Nincs feladat. Kóborolj csak. Éldd meg minden cipőkoppanásodat a járdán. Halld mit üzennek az utcazenészek. Láss túl a maszkok tengerén, érzékeldd az emberi tekintetek adta örömet. Élvezd a Prado szépségeit. Mikor fogod mindezt újra látni? Lehet, hogy sohasem. Talán téged sem látlak újra. Megváltoztunk. A legjobbat és a legrosszabbat hoztuk ki egymásból. Meghaltam melletted és magam mellett születtem újjá. Köszönet érte. Egy év után végre őszintének érzem ezeket a gondolatokat, miközben a Bazilika tetejéről révedek le a semmibe, látva a valóságot magam körül. Nem azt, amit oly sok éven át képzeltem a lelkem egy eldugott bugyrában. Talán éppen azt a részét vitted a szívemnek, amire már egyáltalán nem volt szükségem. Akarom ezt hinni. Ezt hiszem. Búcsúzom. 

Újjáépülök. Minden egyes lélegzetvétel könnyebb már. Érzem a Botanikus kert illatait, hallom a kubai dallamokat a vár mögötti eldugott teraszon. Érzem, ahogy a tüdőm megtelik a meleg fuvallat hozta édeskés levegővel. Egyedül vagyok. Magányos vagyok, de a magányom indokolt. Gyermekkorom óta hű társam és segítőm. Kezet fogok vele. Megkínálom egy cigivel és elbeszélgetünk az élet nagy dolgairól. 

- Hiányoztál- mondom neki. Éppen itt volt az ideje, hogy visszatérj hozzám. Hoztál nekem valamit? 

- A madridi élményt hoztam neked. Nem elég? 

- Több, mint elég! Hazatértem általa. 

Írok... írok... a város sosem csendes, nem is vágyom már nyugalomra. Önmagammal hozott össze a sors ismét. A lehető legjobb helyre érkeztem. Ideje hazatérni. Pestről "Pestre".


 

2021. augusztus 16., hétfő

Jó emberek a megfelelő helyen


Rendkívül tanulságos volt számomra ez az elmúlt időszak. El voltam havazva, de most leginkább azzal, hogy újraépítsem saját magamat. Nem újdonság ez az életemben, számtalanszor megtörtént már korábban. De valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki hasonló dolgokat élt át az elmúlt időszak viszontagságai miatt. 

Kit jobban, kit rosszabbul érintett ez a pandémiás időszak. Én az első csoportba tartozom, mert olyan csodát tapasztaltam meg, amit korábban talán még soha. A feltétel nélküli támogatást azok részéről, akiktől sohasem vártam volna el. 

Mindig is tisztában voltam azzal - hiszen ez a szakmám (IS), hogy az egyént körülvevő szociális háló mekkora jelentőséggel bír. De más tudni és teljesen más megélni, megtapasztalni. 

Olvasott embernek párja nincsen. Hörcsög módra gyűjtögettem eddig a tudást az életről, és valóban rengeteg mindent éltem meg abból, amit tanultam, amiben hittem. De mindez fel sem ér azzal, amit az elmúlt pár hónap tapasztalásai adtak nekem:

Hogy nem kell magamban tartanom a problémáimat, mert attól, hogy beszélek róluk, nem tűnök gyengének mások szemében. Sőt! Valószínűleg a legtöbbünk élt vagy éppen él meg hasonló dolgokat és ugyanaz a szituáció más nézőpontből megvilágítva talán már nem is annyira tragikus. 

Hogy én is ember vagyok. Vannak jobb és rosszabb időszakaim, de egyik sem értéktelenebb a másiknál. A jóban ugyanúgy vannak hullámvölgyek, a rosszban pedig meg lehet találni az értékes pillanatokat. 

Hogy hiába vagyok fejben pro egy témában és tudom, hogy tankönyv szerint mit is kellene tennem, vagy hogyan kellene éreznem magam, a szívem és az érzelmeim nagyon sok mindent felülbírálnak. 

Hogy egyáltalán nem baj az, ha számítok másokra. És mekkora ajándék, hogy vannak, akikre számíthatok! Akik meghallgatnak, támogatnak, mellettem állnak a nehéz időszakokban. És én is mellettük állok, amikor úgy érzik, hogy beborulnak kicsit a saját gondolataikba, érzelmeikbe.

Hogy rendben van, ha igénylem mások társaságát. Azt, hogy foglalkozzunk egymással. Írjunk egymásra, akár csak bullshit dolgokat is. Ez mind-mind energia áramlás két lélek között, ami csodálatos. 

Hogy jó érzés kiállni valahova és teli torokból kiordítani magamból, ha fáj valami. Vagy kitáncolni magamból egy füstös szórakozóhelyen, miközben a tánc és a zene által kapcsolódom a körülöttem hullámzókhoz. 

Hogy jó néha csendes magányomban meginni egy pohár bort és elszívni egy szál cigit, hogy tudjak lélegezni. 

Hogy én én vagyok... a szüleim gyermeke, akiktől számtalan jó és rossz tulajdonságot kaptam, de a rosszban is van jó, ha azt arra fordítom, hogy teremtek magam körül és támogatok vele. 

Hogy az OCD-m ellenére is szerethető vagyok. És nekem is szeretnem kell magam ezért vagy ennek ellenére, bármennyire is az őrületbe kerget néha.

Hogy hálát kell adnom minden egyes értékes kapcsolódásért, amit lehetőségem van megélni nap mint nap. Ebből töltődöm. Ez nem hagy kiégni engem az életből, a szakmámból. Ez pörget, ez tart sokszor életben. És mindez nem azt jelenti, hogy felszínes vagyok, vagy hogy "csak" ebből táplálkozom. De jelentős része az életemnek. 

Én ezekre a kapcsolódásokra tettem fel az életemet. Coach vagyok! És minden percét élvezem. Hálás vagyok azért, hogy olyan emberekre leltem és lelek minden nap magam körül, akik alkalmasak erre. Szeretlek benneteket!