Egy analóg fényképezőgép utolsó útja

Van abban valami mérhetetlenül romantikus, ha egy eszköz az utolsó leheletét adja neked az életéből. 

Isztambuli barangolásom során egyetlen ajándékra vágyott kicsi lelkem, amit emlékben hazahozhatok... és nem... az nem egy fake Moschino macis pulcsi volt, hanem egy analóg fényképezőgép. 

Elkövettem azt  a hibát, hogy alábecsültem, mennyire le se szarják már egy metropoliszban a régi tárgyakban rejlő értékeket, úgyhogy a lábamat lejárva sikerült szereznem egyet, tengernyi megaláztatás közepette. Nyilván gondolhattam volna, hogy átvernek. Még akkor is, ha egy fotós üzletben voltam. Csak annyit kértem, hogy működjön a gear, mert fontosak nekem az itt szerzett emlékek. 

Ellőttem az első, második képet a Boszporusz partján. Életem fotói - gondoltam magamban büszkén. Utolsó napom ebben az eklektikus masszában, milyen remek érzés, hogy még meg tudok örökíteni pár pillanatot. 

Aztán az ázsiai oldalra tartó hajóúton, a 10. képnél egyszer csak vége lett a sztorinak. Nyomtam a gombot, de nem történt semmi. Léptettem volna a filmet, üresjárat. És ekkor a várost leíró enyhe őrület bekúszott a kabátom alá, egészen fel az agyamig. Kissé elgőzöltem. 

Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy megpróbáltam visszatekerni a filmet, hogy legalább az a pár kép - márha sikerült bármelyik is - megmeneküljön. Sikerült... a kamera azonban végképp elhalálozott. 

Hazaérkezésem után - mivel már megölt a kíváncsiság a tekerccsel kapcsolatban - elrohantam kedvenc fotós bácsimhoz, hogy ki tudunk-e hozni ebből a negatívból valamit. A remény hal meg utoljára - gondoltam. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen minőségűek lettek a képek, vagy lettek-e egyáltalán, mivel simán benne volt a pakliban, hogy a film a folyamat közben megsérült. 

Pár napra rá jött a telefon, hogy úgy tűnik az ellőtt kockák digitalzálhatóak. Életem egyik legszebb napja volt. Úgy tűnik a kamerának ez volt az utolsó útja... velem. Senki sem akar már megszerelni egy közel 60 éves gépet. 

De nekem adta még utolsó legszebb képeit.  

 Agfa Optima 200 (1968-2024)

Sarokba szorítva

​Nem! Nem akartam továbblépni. Rákényszerítettél. Az ignoranciáddal, az arroganciáddal, a távolságtartásoddal, a nemtörődömségeddel. Azzal, hogy még a minimumot is csak alulról súroltad. 

Nem! Nem a körülmények, az élet vagy a sors hibája. És nem 50% a te részed. Elég volt ebből a busslhit-ből. 

Igen! Voltak idők, amikor még tiszteltük egymást. Amikor nem rettegtünk megnyílni a másiknak. Amikor a megbeszélt dolgoknak ereje volt. Amikor még nem játszottunk egymás idejével, érzelmeivel. Amikor még voltak közös célok és értékek. Amikor még érdekelt a másik ember, mint ember, mint individuum, mint nő, férfi, férj, feleség. Amikor még el mertük mondani a másiknak a legostobább vágyainkat is. Amikor még mentünk és tettünk és megküzdöttünk egy kapcsolatért, egymásért! 

Nah hova is lett mindez? Elvitte a cica? I do not think so. Bedarált az élet? Lehet. Kit nem? Minek hagytad? 

Lehet itt hibáztatni, elemezni jobbról meg balról, csámcsogni rajta, kifogásokat gyártani mindenkinek. Pedig a válasz egyszerű. 

Igen! Továbbléptem, mert leszarod. Magadat… a világot… engem… 

Én meg nem! Ennyi. 

Elkerülhetetlen változás

Amikor több mint 10 éve eldöntöttem, hogy edző leszek, nem nagyon gondolkodtam azon, hogy mit hoz majd az élet ezzel kapcsolatban. Én... aki mindig mindent megtervez, lépésről lépésre, A-B-C-D verziókat az egész életre. De ez valahogy csak így esett. Mindig is voltak intuícióim. Hol hallgattam rájuk, hol elnyomtam őket attól függően, hogy életem éppen mely szakaszát éltem. Ez a döntésem viszont tisztán megérzésből született, és a mai napig egy percig sem bánom, hogy így történt.

Azt azonban nem lehet elvitatni, hogy a világ rendkívül sokat változott 10 év alatt. A mélyből sok szempontból felszínes lett. A gyorsból még gyorsabb. A kevésből sok, a csendesből hangos. Ezer és ezer választási lehetőséget hoz az élet, már azt sem tudjuk merre nézzünk. 

A pandémia, a közvetlenül mellettünk zajló háború, infláció, munkanélküliség ezen mit sem segített. Ezek az események mind hatással vannak ránk. Mindannyiónkra. Kire így, kire úgy, de nincs olyan egyén, akit valamilyen módon ne érintene meg ez az őrült változás. És erről igenis beszélni kell!

Mert van, hogy nem vagyunk jól. Van, hogy elveszük a mindennapokban, ránktör a kétségbeesés, szorongás, depresszió és azt gondoljuk, hogy ez szégyellnivaló. Hogy egyedül vagyunk ezzel, pedig ha tudnánk, hányan vannak körülöttünk ugyanebben a helyzetben, meglepődnénk. 

Tudom mennyire nehéz másra figyelni akkor, amikor a saját hétköznapjaink is nehezek. Sokszor azt sem vesszük észre, hogy egyébként mekkora támogató közeg, szociális háló vesz körül bennünket, hiszen mélyen vagyunk a saját fájdalmunkban, érzéseinkben, amihez minden jogunk megvan. 

Jogunk van szarul lenni és azt mondani, hogy ebből elég. Jogunk van őrjöngeni és kiakadni. Sírni és hisztizni, ha az kell, hogy megkönnyebbüljünk kicsit. Jogunk van otthagyni azt, ami csak rombol: kapcsolatot, munkahelyet, iskolát. 

És jogunk van beszélni erről, mert az elfojtások csak további szorongáshoz vezetnek. 

Mindezt saját bőrömön megtapasztalván döntöttem úgy, hogy folytatom a coaching pályafutásomat. Nem azért, mert "jó pénz van benne", vagy mert okos dolgokat akarok mondani vagy kitenni a social media-ra, hogy ajnároztassam magam. 

Hanem azért, mert fontosnak tartom, hogy legyen valaki, aki valóban meg tud hallgatni. És őszintén? Ebben tényleg jó vagyok.

Csend-bent

 

​Nyüzsgő világ, nyüzsgő város… én már csak csendre vágyom. Zavar a város zaja, békés magányomba menekülök. Sok! Néha sokkal többen vagytok, mint az elviselhető egy száguldó léleknek. Gondolataim örvénylő rohamát csendesíteni készülök. Menekülök… van hova? Van még hely, ahol a magány békét szül? Kéregetők hada tolul felém. De én csak a varjak károgására áhítozom. Halk léptekre, szerelmes susogásra, a víz morajára, a levelek zörgésére. Távol, távol mindentől. Távol a világtól. Távol mindennapi önmagamtól. 

A háború illata

​

 

Narancs fényben úszik a város. Melegséggel tölt el, ahogy hazafele battyogok az éjszakában. Lábaim ólom súlyai húznak vissza… vissza a pályaudvar hideg falai közé. A segítség kell… mindig kell. Kellek? Emberek milliói vonulnak át Pesten egy jobb élet reményében, mégis reményvesztetten. El sem tudom képzelni milyen egy szétbombázott élet. Mégis a veszteség súlya nyomja a vállamat. Pedig oly messze van a harc zaja. Honnan is tudhatnám, merengek a kihalt utcán hazafelé. Nekem még megvan az otthonom. Én még élek, érzek, tengetem gondtalan napjaim. A testem jelez, csontjaimban érzem a fenyegetést. Valami közeledik. Vihar előtti csend csak ez. Füst szaga árad a 7. kerületben. Szokatlan. Vajon ilyen lehet a háború illata? Honnan is tudhatnám… itt béke van. Még a jófajta csend uralkodik a városon. Csak ez a vészjósló szag ne lenne… a bizonytalanság és a kétségbeesés furán vegyül cikázó gondolataimmal. Béke van? Meddig? Kint-bent-kint-bent. Autopilot üzemmódba kapcsolva hazaballagok. Haza… nekem még van hova.

Hiány

​Hiányzol. A nap minden egyes kibaszott percében. Mintha tüzes vassal bökdösnének, miközben egy szakadék szélén állok. Lassan ugrani fogok. Ugranom kell, hogy megszűnjön a fájdalom. Valami mégis visszatart. Tudatom ezer százalékra kapcsol és küldi a biztos emlékeket. Ez is elmúlik egyszer. Ezerszer is túlélted már a maró fájdalmat. Most sem lesz ez másként. 

See you in another life

Tele bőrönddel érkezel. Néha megjelensz, mint futó zápor a sötét éjszakában. Várlak... várlak... de hiányod sosem szűnik. Zárad oldhatatlan. Nem hozol semmit, nem viszel semmit. Magad cipeled terheidet. Súlyos bőrönddel a kezedben, szomorúan búcsúzol. Egy, kettő, három... lehunyt pilláim alatt számolom az együtt töltött időt. Ismét csak illanni látszik. Tanítasz, tanulok, a jelen megélésére áhítozom. De magas falak állnak előttem is. Izzik a vörös tégla ujjaim alatt, ahogy próbálok átmászni rajtuk. Zuhanok. Mint álmaimban és nincs senki, aki elkapjon. A túloldalon vársz türelmesen. Már nem is téged látlak, csak az a gurulós, az kiállt felém. Aztán csend lesz. Némán állunk közös falunk két oldalán. Egyikünk sem képes megmászni a csúszós felületet. Kislisszan kezünkből, a pillanatunk elvész. Csak bámuljuk egymást, nem nyílik a bőrünk zárja. A sötétség oszlani látszik, új napra virrad a reggel. Már csak a kerekek ropogását hallom a macskakövön. Nem hoztál semmit, nem viszel semmit. Csak egy pergő könnycsepp kíséri utadat.