2019. szeptember 24., kedd

Versenyzés újragondolva



Az olyan típusú embereknek, mint én vagyok, a motiváció a mindene. Ennek természetesen van jó és kevésbé jó oldala is. Utóbbit azonban megfelelő tudatossággal és odafigyeléssel egészen jól lehet kezelni. Számomra a motiváció-függőség kevésbé előnyös oldala az, hogy - mint klasszikus függőségeknél általában - mindig kell belőle, sosem elég és mivel elég könnyű hozzászokni, így az sem hátrány, ha időről-időre változik is.

Sokáig valóban úgy tekintettem erre, mint elcseszett dologra az életemben, amire nyilván a környezetem gyerekként rá is tett jó pár lapáttal. Hallgattam a "te nem vagy elég kitartó", "nem fejezel be soha semmit", "túl gyakran változtatod a dolgokat magad körül" mondatokat, melyek bölcs gondolatokként aztán szépen lassan bekúsztak a bőröm alá, a tudatom mélyébe és csak évek múlva, terápia és coaching segítségével sikerült kiűznöm őket onnan és elfogadnom azt, hogy én ilyen vagyok.

Ki nem állhatom a monoton dolgokat, de ha valamit csinálok, azt 1000%-al teszem. Nem foglalkozom azzal, ami nem érdekel, ami ellenben megragadja a figyelmemet, arra maximálisan és teljes lelkesedéssel tudok fókuszálni. Nem... nem vagyok az a típus, aki élete végéig egy szakmában és munkahelyen fog dolgozni. De azt gondolom, ez a régen pozitívnak vélt szemlélet mára már egyébként is elég elavulttá vált. A burn out elkerülése végett kell ugyanis az új inger, friss kihívás. Kell az, hogy úgy érezzük fontosak vagyunk, jelentős dolgokat viszünk véghez és a társadalom megbecsült tagjai közé tartozunk. Egyébként mi értelme ennek az egésznek?

Ezzel az új szemlélettel álltam neki idén újra a versenyzés témának. Szándékosan és nagyon tudatosan állítottam össze úgy a programot, hogy az eseményeknek leginkább élvezeti, mint teljesítmény értéke legyen. És bejött. Amíg régen azon aggódtam, hogy hányadik helyen fogok végezni, vagy mennyi idő alatt fogom teljesíteni a távot, most próbáltam a teljes jelenben létezésre fókuszálni. És lehet, hogy végigkáromkodtam az egész versenyt (lsd. Poiana), de teljes szívvel megéltem minden percét, annak örömeivel és nehézségeivel együtt.

És hogy mi adja ebben a motivációt, a kihívást? Éppen ez... a jelentben való létezés. Amikor nem azon gondolkodom, mi történt a múlt héten, vagy hogy hogyan fogom megoldani a jövőben felmerülő problémákat. Csak és kizárólag arra fókuszálok, ami van. Számomra ez mindig is óriási nehézség volt, hiszen az életem a tervekről és az időpontokról szól. Ennek ellenére egyre sürgetőbbnek érzem azt, hogy megtaláljam ebben is az egyensúlyt. Nem igazán szeretném ugyanis a saját életemet külső szemlélőként végignézni. 

Most a jövő évet tervezem. Keresem az újabb lehetőségeket, kihívásokat, amik megfelelően kiszolgálják majd a kis függőségemet. :)

2019. június 26., szerda

Újra receptek a blogon!

Aszalt paradicsomos, articsókás, feta sajtos rizs
Házi kenyérrel és friss salátával



Még mindig él az a tévhit, hogy a vegetáriánus kaják ízetlenek és unalmasak. Amit nem nagyon értek, hiszen halomra nyílnak már kis országunkban a jobbnál-jobb vegán és vegetáriánus éttermek, ahol igenis időről-időre bebizonyítják az elhivatott álmodók, hogy aztán semmi unalmas nincs ezekben a fogásokban. Sőt... finomak, egészségesek, magas tápanyag tartalommal rendelkeznek, és nem utolsó sorban az elkészítésük is pofon egyszerű. Lássuk tehát...

Aszalt paradicsomos, articsókás, feta sajtos rizs:

Hozzávalók:


Fél pohár rizs (barna, jázmin, basmati, vad)
1 pohár víz
5 szem aszalt paradicsom apróra vágva
5 szem üveges articsóka darab szintén aprítva
Fél doboz feta sajt (vagy bármilyen fehér sós sajt)

Elkészítés:

Az aszalt paradicsom olajában kicsit megpirítjuk a rizst, majd hozzá adjuk a paradicsomot és az articsókát. Kicsit összeforgatjuk, ezt követően beleöntjük a vizet, majd lefedve kb. 10 perc alatt készre pároljuk. Levéve a tűzről pár percig még rajta hagyjuk a fedőt, utána belekeverjük a kis kockákra vágott feta sajtot.
Egyszerű, nagyszerű és az elkészítési idő kb. 20 perc.
Köretnek, de nekem például főételnek is tökéletesen elég, kiegészítve még pár szelet általam sütött kenyérrel és salival.

Házi kenyér

Nem titok, hogy a receptet akkor találtam, amikor éppen egy candida diétába kezdtem bele, egészségügyi okokból, nem divatból, ezt azért hozzátenném. A kenyér lényege ugyanis az, hogy nem élesztővel, hanem szódabikarbónával készül. Lássuk tehát a hozzávalókat:

Hozzávalók:

25 dkg teljes kiőrlésű tönkölybúza liszt
fél evőkanál só
1 evőkanál nyírfacukor
1 teáskanál szódabikarbóna
1,5 evőkanál olajos mag (tökmag, lenmag, napraforgómag, szezámmag)
3,5 evőkanál olívaolaj vagy kókuszzsír
2 dl kéz-meleg víz (kevesebb, ha kicsit tömörebb tésztát szeretnél, de én szeretem, ha lágy, amikor kiöntöm a formába)

Elkészítés:

Azért szeretem ezt a receptet, mert ez sem egy atomtudomány. A száraz összetevőket összekeverjük majd hozzáadjuk az olajat és a vizet. Ezt követően kiöntjük egy formába (én a szilikonokat preferálom) és 180 fokon olyan 25 perc alatt készre sütjük. Én szeretem megspékelni még egy kis aszalt paradicsommal és olívabogyóval, de mivel ezek az összetevők most a másik két fogásba kerültek, én kihagytam belőle.
Ez egy picike kis cipó, viszont én kb. egy hétig eszem. (Nincs igazán nagy fogyasztásom kenyeret illetően, de ezt kifejezetten szeretem, és mint mindennel, ezzel is úgy vagyok, hogy mértékkel semmi bajom nincs tőle. És tényleg... szerintem olyan 5 éve készítem, fogyasztom és a diétámba is tökéletesen beleillett.)

Fetás saláta

Ezt a salit sem vittem túlzásba. Megnéztem hogy milyen "végső stádiumban lévő" zöldség volt a hűtőben, majd azokból, plusz a megmaradt feta sajtból összedobtam egy salit.

Hozzávalók:
Paradicsom
Uborka
Retek
Olívabogyó
Feta sajt

Biztosan UFO vagyok, de nekem erről semmilyen fűszer nem hiányzik. A feta eleve baromi sós, és egyébként is szeretem érezni a zöldségek ízét. :)

További receptek találhatóak a FITTKAJÁK menüpont alatt.

2019. január 23., szerda

A 2019-es (és az összes jövőbeli) év margójára




Rengeteget gondolkodtam azon, hogy milyen jellegű legyen az idei évzáró-évtervező írásom. Annyi tanulságos dolgot éltem meg, hogy lassan már egy kisebb regény is összejönne belőle. Aztán arra jutottam, hogy a legtöbb értelme annak van, ha a legjelentősebb tapasztalatot osztom meg veletek, egy nem túl hosszú bejegyzésben. (Sajnos az internet világában korlátozni kell a karakterek számát. Ez egy zárójeles tanulság.)

Rengeteg munka és küzdelem van mögöttem, nem csak az elmúlt évre, 33 évre vetítve. Minden jó és rossz tapasztalás itt van bennem, örvénylik a lelkemben. Néha feltör, néha elnyomom, máskor elengedem. Sokszor megélem, mert megélni jó. Mégis újra és újra arra jutok, hogy a semmiből nem lesz semmi. Ha nem küzdök meg életem minden egyes kis érdemnek kikiáltott részéért, az semmit sem ér számomra.

Furcsa kettősség ez. Hiszek az élet rendezőerejében. Abban, hogy vannak pillanatok, amikor az elengedés segíti az események fejlődését. Néha jobban, néha kevésbé, de hiszek benne. Voltak ugyanis időszakok, amikor e nélkül túl sem éltem volna a mindennapokat. Nekem ez a nehezebb. Egy életfeladat, azt hiszem. Hinni...

Ugyanúgy hiszek viszont abban is, hogy az élet által feldobott, vagy az általam választott feladatokat végig kell vinni és meg kell tudni oldani. Van az a pillanat, amikor nem szabad tovább várni. Meg kell tenni mindent azért, hogy a "küldetés" sikerrel járjon, még akkor is, ha ott van a pakliban a bukás esélye.

Mert... más nem fogja megoldani helyettem. DE! El lehet fogadni a jóakarók segítségét!
Tolni-tolni-tolni kell az életet azzal a kellemes derűvel, hogy történjen, aminek történnie kell.
És igen! Érdemes terveket készíteni, még akkor is, ha nem minden pontját 100%-ban fogjuk betartani. Útmutató ez a továbbiakhoz. Segít, hogy ne távolodjunk el nagyon a kijelölt céloktól.

Nyitott szívvel és elmével kell hozzáállni a világhoz, még akkor is, ha sokszor legszívesebben elfordítanánk a fejünket. Persze, meg lehet tenni azt is. Lehet csak a "szép és jó" dolgokat nézni. De ha így cselekszünk, ne csodálkozzunk majd, hogy egyre csak messzebb és messzebb kerülünk a valóságtól.

Igen! Lehet csalódni és lehet szomorúnak lenni. De meg kell tanulni villámgyorsan túllépni ezeket. Ha valami nem sikerül, majd fog. Vagy fog majd valami más, mert lehet, hogy éppen nem is a azzal foglalkozunk, amivel kellene.

Merni kell elengedni a számunkra már nem aktuális momentumokat. Embereket, munkahelyeket, érzéseket stb. Az elengedés roppant nehéz. Szintén lehet életfeladat.

És ami talán a legfontosabb. Meg kell találni az egyensúlyt mindebben. Tolni, de nem addig, amíg belehalunk. Elengedni, de nem túl korán, nem túl későn. A saját tapasztalatom az, hogy ezt csak úgy lehet jól csinálni, ha folyamatosan dolgozunk magunkon. Megismerjük pontosan mit szeretnénk, vagy nagyon elcsépelten fogalmazva "mi a szívünk vágya". Ha ez megvan, van hitünk és erőnk cselekedni, túl nagy baj nem történhet.

És nem! Nem szégyen, vagy gyengeség ehhez segítséget kérni. Egy terapeuta, coach, mentálhigiéniás szakember sokat tud lendíteni az elakadásainkon.

Hallgatni, figyelni, cselekedni, segítséget kérni... számomra ez a legnagyobb tanulság.

2018. november 8., csütörtök

Célok és társak... avagy miért fussunk társasággal



I. Run Dog Kutyával futunk terepfutó verseny 

Talán azzal az őszinte ténnyel kellene kezdenem a beszámolót, hogy én egészen 5 évvel ezelőttig gyűlöltem futni. Nem csupán nem szerettem, vagy nem ment... gyűlöltem. Miért? Mert nem ment. Kb. 100 évvel ezelőtt, amikor sportolói pályafutásomat elkezdtem, triatlonoztam és duatlonoztam. Egészen jól ment... egy ideig. Aztán egyszer csak eljött az a pont az életemben, amikor hirtelen megváltozott minden. Kamaszodtam, a szervezetem átalakuláson ment át, és ezzel együtt már nem esett jól a futás. Egyre csak a kudarcok jöttek, amik nyilván teljesen megutáltatták velem ezt az egyébként nagyszerű sportot.
Ma már edzőként tudom, hogy mi volt a baj. De akkor, önbizalomhiányos gyerekként egy világ omlott össze bennem. Nem értettem, hogy az, amiben korábban olyan sikeres voltam, miért szűnt meg létezni. Aztán pár évvel ezelőtt (6-7, már nem is tudom), amikor elkezdtem edzőnek tanulni, mindent megértettem. Hogy mi miatt csúszott félre akkor ez a történet. Mik voltak a hibák, mit kellett volna máshogy csinálnunk az edzőmmel. Hogy ezt valamiképpen megváltsam, úgy döntöttem, hogy letesztelem, mire is alkalmas a szervezetem "most", mennyire tudom kitolni a határaimat. Mindezt tudatosan, pulzus-kontrollált edzésekkel szépen, lassan. Nem viccelek, az első pár hétben 2 kilométerekkel kezdtem. És a pulzusom az egekben volt. Aztán szépen lassan rádöbbentem arra, hogy bár a pulzusom genetikailag magas, de egyre jobban reagál a terhelésre, és annak megszűnte után viszonylag hamar visszaáll a kiinduló értékre. Elkezdtem játszani a távokkal, a pulzussal, a tempóval és olyan 8 hét alatt a 2 km-ből 8 lett, majd 10, majd 12. 

Nagyszerű érzés volt lefutni az első 5-öt oly sok év után. Nekem valahogy az a választóvíz. Ha az megvan, utána már bármeddig elmegyek. A legjobb mégis az volt, hogy nem akartam bizonyítani senkinek. Magam miatt csináltam, mert tudtam, hogy képes vagyok rá, csak megfelelően felépített edzés és kitartás kell hozzá. Én voltam saját magam első kliense. És működött. :) 

Ezért nem tudom értelmezni azt a mondatot a vendégeim szájából, hogy "én nem futok, mert nem tudok futni." És nyilván nem arról beszélek, ha valaki egészségügyi okok miatt nem szánja rá magát. Hanem arról, aki megpróbálta egyszer, konstatálta, hogy kifullad 500 méter után, majd ezzel szépen abba is hagyta a további próbálkozást. Mint ahogy az élet, a sport sem így működik. Ha csinálod, és jól csinálod, fejlődni fogsz. Ha nem, akkor nyilván nem.

Ellenben versenyezni sosem akartam újra. Nem szeretem a tömeget, a stresszt és a nyomást. Az egymáshoz simuló testek sem hiányoznak a rajtvonalnál. :) 
Aztán lett egy tacskóm, és egy spinning órámon az egyik vendégem azzal poénkodott, hogy hogy tudnék én egy tacskóval futni, hiszen olyan rövidek a lábai, meg kicsi is, meg amúgy is. Nah... ez amolyan "challange accepted" helyzet volt és elkezdtem Harley-val edzeni. Egészen picike volt még, úgyhogy a kutyatrénerünk instrukciói alapján ismét elkezdem a 800 méterrel, amiből aztán 2 km lett, majd két héttel ezelőtt - különösebb gond nélkül - 6,5. Döbbenet... :) A tudatosan felépített edzés a kutyáknál is működik! :)

A legmeglepőbb dolog mégis életünk első közös versenyén történt. Na de előbb egy kis Linda-Harley közös futás esetleírás: hogy hogy is néz ki mindez, általában. Olyan 1 km-ig nincsen semmi gond. Harley kutya szépen fut mellettem. Majd ezt követően rádöbben, hogy szerető gazdija lassabb, mint kellene, így elkezd unatkozni, (igen, lassabb vagyok mint a tacskó... lehet röhögni, én is ezt szoktam) aminek az a következménye, hogy mint egy turista ide-oda nézeget, szagolgat, dob egy pár pisit. Mindez nem is lenne baj, csak mindeközben én húzom végig a kilométereken, ami nem annyira komfortos, főleg úgy, hogy közben azért én is haldoklom ám rendesen.

Szóval eljött a verseny napja a Tököli Parkerdőben. Életem egyik legcukibb eseménye volt, ami azt is jelentette, hogy igyekeztem eltekinteni a szervezési malőröktől. A csapat első rendezvénye volt, nem tudhattak még mindent. (Tőlem ilyet hallani nagy dolog ám.) A szakaszos indítás például nagyon tetszett, mert nem éreztem nyomasztónak a légkört. Illetve a befutó érem über cukira sikeredett.

Azt kell tudni, hogy a kutyával futás hivatalosan egy nagyon komoly sportág, amit sokan professzionálisan üznek. Volt jó pár ilyen versenyző négylábú társával, speckó felszereléssel, hámmal, ahogy kell. Nekem van egy futóövem pórázzal, de úgy voltam vele, hogy mivel úgyis nekem kell húznom a kutyámat a terepen, így semmi szükség rá, majd tartom én kézben a sima pórázt, futunk úgy. Ebben a lelki állapotban beálltunk a rajthoz egy olyan versenyző párossal, akik úgy lőtték ki magukat a célból, mint az ágyúgolyó. Ez másoknak nyilván rohadt inspiráló lehet, aki ismer engem, az tudja, hogy én ilyenkor totál befeszülök... Azaz befeszültem volna, ha az én 15 cm-es lábú tacsó-gyerekem (Igen! Így nevezem!) nem kezd el szánhúzókutya módjára sprintelni a kijelölt úton. Annyira elkaptuk a flow-t, hogy olyan 1 km-nél fel kell kötnöm a pórázt a sima futóövemre, mert szabályosan húzott a kutya. Olyan szinten fókuszált a feladatra, hogy semmi sem létezett körülötte. Hozzá se kellett szólnom, egyetlen vezényszó sem hangzott el, a társam tette a dolgát. Így nyomtuk le a 6,5 km-es távot, magunkhoz képes rekord idő alatt.

El sem tudom mondani, hogy mennyire büszke voltam rá. De őszintén? Magamra is. Itt teljesedett ki az a 1,5 év munka, amit mindketten belefektettünk. Összeértünk, összetartoztunk, mint "borsó meg a héja".

Most azt érzem, hogy ezzel az eseménnyel egy olyan utazás kezdődött el Harley Kutyával (cukker barátaink hívják így), ami még nagyon sok örömet hoz majd mindkettőnk életébe. 

  

2018. szeptember 11., kedd

Kell a kihívás, kell a cél... mi nem kell? Kifogás!



Alapvetően a HDR-en (Hard Dog Race Wild) szerzett tapasztalataimról, illetve a jótékonykodásról akartam írni ebben a bejegyzésben, de ahogy gyűjtöttem a gondolataimat, egyre hosszabbra duzzadt ez a kis sztori.

Minden jó írás azzal kezdődik, hogy felkelti, megragadja a figyelmet. Érdekes, néha valahogy azt gondolom, hogy olyan világot élünk, amiben már nincs vagy csak nagyon kevés helye van az értékes gondolatoknak. Talán éppen e miatt éreztem azt pár hónappal ezelőtt, hogy szeretnék valami olyan ügyhöz csatlakozni, ami túlmutat rajtam. Így találtam rá az Eszkuláp Állatvédő Egyesületre, melynek munkájába szépen-lassan igyekszem becsatlakozni. Na nem a mentésbe, ahhoz még érnem kell egy picit. Nem akarok valami pszichopata állatkínzó megverése miatt sittre menni. Teszem, amit tudok... a sport által hirdetni ezt a fontos ügyet. Vagyis hirdetném, ha nem azzal szembesülnék lépten-nyomon, hogy a magukról - lenge ruhában - szelfit készítő kislányok, vagy a vicces mémek (amikkel jelzem semmi bajom) vagy az utálkozó posztok nagyobb népszerűségnek örvendenek, mint az én - értelmesnek vélt - posztjaim. Picit lehangoló, nem mintha lenne idő szomorkodni. Naponta több száz kutyus kerül utcára, vagy zsákba, vagy gödör mélyére... miért is ne, ugye? "Hiszen csak egy állat". Azon nem gondolkodik el senki, hogyha valaki képes egy kölyökkutyát bezsákolni és kidobni az út szélére, ugyanez megteszi könnyű szerrel bármelyikünkkel? Vagy a gyerekével? Ha valaki nem tiszteli egy kutya életét, az nem tiszteli magát az életet sem. Tenni kéne valamit, nem? Mert a köpködéssel és az együtt érző facebook kommentekkel soha senki nem ment még sehová.

Mindezeken jól fel.bbb.va (felbuzdulva természetesen) magamat, döntöttem úgy, hogy elindulok (elindulunk... szegény srácoknak sok választásuk nem volt. :)) a HDR-en, csapatban az Eszkuláp Egyesület által mentett kutyusokkal. Kicsit féltem a dologtól megmondom őszintén. Egyrészt jómagam kb. 20 éve nem voltam hasonló jellegű versenyen, másrészt nem ismertem kutyatársam jellemét, viselkedését. Harmadrészt emlékeim szerint a bennem élő verseny-állat olyan pusztításra volt képes annak idején a győzelemért, hogy féltettem kedves versenytársaim épségét. :)

Aztán eljött a nap... MINDEN  -is- összejött, ami összejöhetett. Ilyenkor különösen imádok nőnek lenni... Úgyhogy étlen, szomjan, full idegben toltuk le a szervezők által elméletben beígért 12, valójában kb. 13,5 km-t, melyben 27 akadályon kellett átverekedni magunkat kutya barátainkkal. Mondhatni nem kicsit haltam meg. De komolyan. A "siratófalnak" becézett emelkedő előtt tényleg közel álltam a síráshoz (volt némi üzemanyag hiányom)... A tetején meg a hányáshoz. A szerencsém az volt, hogy közel volt már a cél és az utolsó sárban merülést követően bevonszoltam magam a célba. Ha lett volna bármi erőm ahhoz, hogy jól felpofozzam magam, hogyan lehet így elindulni egy versenyen, megtettem volna. De már csak vízhez és szénhidráthoz akartam jutni. Akasztják a hóhért...

Majd szépen-lassan, miután pár óra után ismét sikerült magamhoz térnem, elkezdtem átgondolni a versenyen történteket, és kezdett realizálódni bennem, hogy én totál függővé váltam. Mindazon negatívumok ellenére, amit saját vagy mások hibája miatt át kellett élnem, életem egyik legnagyobb élményeként könyveltem el magamban a HDR-t. És milyen jó is az, amikor meg is tudom indokolni magamnak azt, hogy miért letten totál szerelmes ebbe az egész rendezvénybe.

Nah lássuk:

Sajnos a fájdalom és a kimerültség, amivel már eleve megérkeztünk elvette a másokkal való szocializálódás lehetőségét, de annál jobban megerősítette a mi "kis falkánk" összetartását. Jóban... rosszban, nah itt volt minden. A kihívás nehézsége tökéletes volt, az akadályok éppen annyira voltak nehezek, hogy még a kutyusokat is át tudtuk segíteni rajtuk, ha éppen kellett. (Kellett! Héra néha repült a vízbe... természetesen önszántából.) Fantasztikus érzés volt végigmenni és teljesíteni minden akadályt. Még ha sokszor fájt is, húzós is volt, és jobb érzés lett volna abban a pillanatban, ha feladom. De nem tettem. Mert felfogtam, hogy mit veszíthetek. Hogy hogyan néznék utána tükörbe, ha nem megyek tovább. Szerencsémre vitt a belső tüzem, mellé húzott a falka, az Egyesület. És konkrétan vérző lábakkal, de elértem a célt. Megcsináltam, megcsináltuk együtt... a társaimmal, a kutyákkal! Különösen nagy öröm volt ráadásul visszahallani, hogy az Eszkuláp versenyzett a legtöbb mentett kutyussal! Ha egy picit is, de sikerült felhívni rájuk a figyelmet.

A következtetéseket természetesen szakmai szempontból levontam. És igen, tavasszal vár a következő kihívás.

És én már csak egy dolgot szeretnék! Hérának, Mákosnak és Macinak gazdit találni. Remélem... vagyis próbálom remélni, hogy van valami odafenn, idelenn, sors, karma, akármi, akárki, aki célba juttatja majd őket is.


Mákos

   Héra                                                      Maci


Nagyon szépen köszönjük a rengeteg fotós kollégának a munkát és a csodás képeket!

Kutyafotók: 
https://www.facebook.com/kutyafotok/

Peter Szakos Photography
https://www.facebook.com/PeterSzakosPhotography/?fb_dtsg_ag=AdxLNfxNjR7w0iRahpN9TpaYY_9C0UYJ9B1KebqM8pfKMQ%3AAdyCjf0vdMGiGXwj0nQGCt0UepGveuz_w_ewDUlYClpSIQ




2018. augusztus 26., vasárnap

Minden változik




Múltkor rám szólt az egyik vendégem, hogy ne mondogassam már annyit, hogy öregszem, illetve hogy öreg vagyok, mert ez egyáltalán nem igaz. Mosolyogtam rajta, mert az igazság az, hogy alig vártam már, hogy végre ezt mondhassam. Hogy zavar-e a korom? A legkevésbé sem. Én vagyok az az ember, aki nem szeretett fiatal lenni. Ugyanis bármennyire is igyekeztem, dolgoztam, egyetemre jártam, haladtam az utamon, mindig volt valaki, aki ledegradált az életkorom miatt. "Te még fiatal vagy ahhoz, hogy ezt jól csináld, vagy jól lásd". "Mit képzelsz te magadról, majd megtudod, ha annyi idős leszel, mint én."

Nyilván pályakezdőként ezen annyira nem mosolyog az ember. Én nem mosolyogtam. Végtelenül dühös voltam. Nem azért, mert alábecsültek a korom miatt, hanem mert a munkámat degradálták le ezzel. (Amibe egyébként nem nagyon lehetett belekötni a beteges maximalizmusom miatt.) És minden egyes helyen ahol dolgoztam volt egy ilyen megkeseredett "majd meglátod 10 év múlva egyed". "Majd elmúlik neked is ez a fene nagy lelkesedés". "Megtör téged is az élet"... stb. stb.

Nem szeretnék közönséges lenni, mert alapvetően nem ezt a vonalat képviselem, de ezt már nagyon régen szerettem volna megosztani veletek kedves jóakaróim (és ezzel lezárni ezt a korszakomat) BEKAPHATJÁTOK!

Nem 10, 14 év telt el azóta, hogy keresem az utam a felnőtt világban, és hiszem, hogy megtaláltam azt, ami nekem kijelöltetett. 33 éves lettem, és úgy érzem, minden, amit eddig tanultam, amiért küzdöttem összeállt egy teljes egésszé. Ez valami fantasztikus érzés! Az írás, marketing, személyi edzés, coaching kijelölte azt az utat, amerre menni szeretnék a továbbiakban.

Szeptembertől tehát bővül a portfólióm. Life-és business coachinggal is várlak bennetekek.

Ennek tiszteletére készült el a legfrissebb portfólióm. Köszönet érte az egyik legnagyszerűbb fotós vendégemnek, Flachné Asztalos Juditnak. A munkáira itt tudtok ránézni.
http://photosbyjudyt.blogspot.com/
https://www.instagram.com/photosbyjudyt/

És akkor jöjjenek az én hivatkozásaim...

A legújabb képeket itt találjátok:
http://www.lyndafitness.hu/p/kepekben.html

Az új (folyamatosan alakuló) weboldalam:
http://www.ulveczki.com/  


2018. május 14., hétfő

A jótékonysági jóga margójára


Azért vártam két napot ennek a bejegyzésnek a megírásával, mert abban reménykedtem, hogy majd szépen letisztulnak bennem az ezzel kapcsolatos kusza, kettős érzelmek. Bebizonyosodik, hogy minden, amit negatívumként éltem meg, az csak az én fejemben létezik és nincs semmi valóságalapja.

Tisztulni azért tisztult a kép, és a negatívumokat már képes vagyok inkább tanulságként értelmezni. Ez tőlem igen nagy dolog, úgyhogy jár magamtól-magamnak a vállveregetés. Ezúton szeretnék elnézést kérni azoktól a szeretteimtől, akik a wokshop előtti-utáni (közben szuperül éreztem magam) drámámat megélték velem és nem hagytak ott a picsába azon nyomban.

De honnan is van bennem ez a kettősség. Ez egy olyan egyik szemem sír a másik nevet szituáció. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a lelkem örül, az agyam viszont képtelen még mindig felfogni azt, ami történt. Vagyis ami - nem történt, jobban mondva.

A lelkem örül, mert egy olyan rendezvényt hoztunk össze, ami nem önmagáért létezett, hanem valami nagyobb cél érdekében. Nagyobb, mint a sikerélmény, a pénz, vagy az elismertség. Még sohasem tettem semmit a jótékonyság nevében, ez volt az első komolyabb megmozdulásom és egyetlen percet sem bántam meg, annak ellenére, hogy elég nagy hullámvölgyek kerültem az utamba. Bizonyára ez a maximalista jellememből fakad. Dolgozom már azon egy ideje, hogy ne vegyek mindent ennyire komolyan, de azt hiszem ez lényem olyan erős része, hogy egy élet munkája vár rám ezzel kapcsolatban. Sajnos vagy nem sajnos, de a maximalizmusomból kifolyólag olyan elvárásokat állítottam magam és mások elé a rendezvénnyel kapcsolatban, amit csak nagyon kevés embernek sikerült megugrania. Vagyis ezzel magyarázom magamnak azt, hogy ismét csak azok az emberek voltak ott és támogatták az ügyet, akik eddig is mellettünk álltak. Végtelenül nagy felismerés volt ez számomra. Végtelenül nagy és jelentős...

Köszönöm nektek, hogy vagytok az életünkben! Hogy képesek vagytok túllátni önmagatokon és olyan ügyek mellé állni, amik fontosak. Hogy mindent megtettetek azért, hogy ott legyetek, még akkor is, ha simán lett volna jogos indok arra, hogy az ellenkezőjét tegyétek. Külön köszönet annak a két lánynak, akik a "világ végéről", a reggeli vonatviszontagság ellenére is, teljes lelkesedéssel toppant be az órára és nyomta azt végig mosolyogva. Köszönet azon vendégeinknek, akik értékrendjükkel bebizonyították, hogy igenis vannak még jó emberek. Kicsi családomnak és barátnőmnek, akik olyan helyzetekben is mellettem állnak, amikben mások már kimenekülnének a világból is... leginkább az én viselkedésem miatt. Köszönet azoknak, akik ugyan nem tudtak megjelenni, de támogatásukról biztosítottak bennünket és ezáltal az Eszkuláp Egyesületet, akiknek a pénzt gyűjtöttük.

És köszönet mindazoknak, akik nem voltak ott. Óriási tanulságokkal lettem gazdagabb, melyeket pozitív tettekben jelenítek majd meg a következő workshopnál.

Melyre természetesen várunk mindenkit nagy-nagy szeretettel!