2021. augusztus 16., hétfő

Jó emberek a megfelelő helyen


Rendkívül tanulságos volt számomra ez az elmúlt időszak. El voltam havazva, de most leginkább azzal, hogy újraépítsem saját magamat. Nem újdonság ez az életemben, számtalanszor megtörtént már korábban. De valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki hasonló dolgokat élt át az elmúlt időszak viszontagságai miatt. 

Kit jobban, kit rosszabbul érintett ez a pandémiás időszak. Én az első csoportba tartozom, mert olyan csodát tapasztaltam meg, amit korábban talán még soha. A feltétel nélküli támogatást azok részéről, akiktől sohasem vártam volna el. 

Mindig is tisztában voltam azzal - hiszen ez a szakmám (IS), hogy az egyént körülvevő szociális háló mekkora jelentőséggel bír. De más tudni és teljesen más megélni, megtapasztalni. 

Olvasott embernek párja nincsen. Hörcsög módra gyűjtögettem eddig a tudást az életről, és valóban rengeteg mindent éltem meg abból, amit tanultam, amiben hittem. De mindez fel sem ér azzal, amit az elmúlt pár hónap tapasztalásai adtak nekem:

Hogy nem kell magamban tartanom a problémáimat, mert attól, hogy beszélek róluk, nem tűnök gyengének mások szemében. Sőt! Valószínűleg a legtöbbünk élt vagy éppen él meg hasonló dolgokat és ugyanaz a szituáció más nézőpontből megvilágítva talán már nem is annyira tragikus. 

Hogy én is ember vagyok. Vannak jobb és rosszabb időszakaim, de egyik sem értéktelenebb a másiknál. A jóban ugyanúgy vannak hullámvölgyek, a rosszban pedig meg lehet találni az értékes pillanatokat. 

Hogy hiába vagyok fejben pro egy témában és tudom, hogy tankönyv szerint mit is kellene tennem, vagy hogyan kellene éreznem magam, a szívem és az érzelmeim nagyon sok mindent felülbírálnak. 

Hogy egyáltalán nem baj az, ha számítok másokra. És mekkora ajándék, hogy vannak, akikre számíthatok! Akik meghallgatnak, támogatnak, mellettem állnak a nehéz időszakokban. És én is mellettük állok, amikor úgy érzik, hogy beborulnak kicsit a saját gondolataikba, érzelmeikbe.

Hogy rendben van, ha igénylem mások társaságát. Azt, hogy foglalkozzunk egymással. Írjunk egymásra, akár csak bullshit dolgokat is. Ez mind-mind energia áramlás két lélek között, ami csodálatos. 

Hogy jó érzés kiállni valahova és teli torokból kiordítani magamból, ha fáj valami. Vagy kitáncolni magamból egy füstös szórakozóhelyen, miközben a tánc és a zene által kapcsolódom a körülöttem hullámzókhoz. 

Hogy jó néha csendes magányomban meginni egy pohár bort és elszívni egy szál cigit, hogy tudjak lélegezni. 

Hogy én én vagyok... a szüleim gyermeke, akiktől számtalan jó és rossz tulajdonságot kaptam, de a rosszban is van jó, ha azt arra fordítom, hogy teremtek magam körül és támogatok vele. 

Hogy az OCD-m ellenére is szerethető vagyok. És nekem is szeretnem kell magam ezért vagy ennek ellenére, bármennyire is az őrületbe kerget néha.

Hogy hálát kell adnom minden egyes értékes kapcsolódásért, amit lehetőségem van megélni nap mint nap. Ebből töltődöm. Ez nem hagy kiégni engem az életből, a szakmámból. Ez pörget, ez tart sokszor életben. És mindez nem azt jelenti, hogy felszínes vagyok, vagy hogy "csak" ebből táplálkozom. De jelentős része az életemnek. 

Én ezekre a kapcsolódásokra tettem fel az életemet. Coach vagyok! És minden percét élvezem. Hálás vagyok azért, hogy olyan emberekre leltem és lelek minden nap magam körül, akik alkalmasak erre. Szeretlek benneteke!  


2021. február 15., hétfő

2020 margójára


Minden évben írok egy évzáró-évköszöntő bejegyzést. Nem véletlen, hogy a tavalyi évről ez elmaradt. Nem szeretnék és nem is fogok visszatekinteni, mert mint sokótoknak a 2020-as év nekem is tragédiák sorozata volt. És itt most nem a koronavírusra és a karanténra gondolok. A bezártságnál sajnos sokkal-sokkal súlyosabb veszteségek értek. Elveszítettem az édesapámat. 

Lassan egy éve történt már, mégis most először tudom csak leírni nyilvánosan. Nem vagyok az az ember, aki fekete profilképet tesz ki a face-re, vagy megosztja ezt a social media platformjain. Nekem nem ez jelenti a feldolgozást. Már ha ezt egyáltalán fel lehet, vagy fel kell dolgozni. 

Szóval konkrétan szopás volt a tavalyi év. Nagyon nehéz volt hű maradni önmagamhoz, mert olyan történeteket kellett végig hallgatnom csendben a pandémia kapcsán, hogy a vérem forrt tőle. Hogy kit hogyan érintett a bezártság, hogy otthonról kell dolgoznia, hogy nem mehet kocsmázni stb. stb. A párom mondja mindig, hogy mindenki a saját szintjén nyomorog. Nem szabad ítélkezni. Na de komolyan már emberek... Tényleg az a legnagyobb probléma, hogy nem mehetsz bulizni, amikor más a szüleit, testvérét veszítette el a vírus miatt? Tényleg ennyire érzéketlenné váltunk, hogy csak a saját apró-cseprő problémánk a fontos? Jesszus. Ez tragikus. 

Nah ebből épüljél fel 2021-ben. A helyzet ugye változatlan, még mindig "be vagyunk zárva" és őszintén mondom nektek, imádom! A munkám jobb, mint valaha. A vendégeim (online) cukibbak és motiváltabbak, mint korábban. Van időm a saját fejlődésemre. Kiélni a kreativitásomat, tanulni, haladni előre, új területeket fedezni fel az élet minden területén. 

Nekem nem kell ennél több. Hogy bezárva érzem-e magam? Napi minimum egyszer kint vagyunk a parkban a kutyákkal. Eljárunk futni, kirándulni, túrázni, sétálni. Szóval nem. Szabadnak érzem magam, mert én teremtem meg a saját szabadságomat. 

Pedig engem is érintett a pandémia, hiszen egy évben 2x zárt be a terem, ahol dolgozom. Újra kellett dizájnolnom az egész vállalkozásomat, hogy működőképes maradjon. Voltak nagyon sötét pillanatok és időszakok. Ezért teljes mértékben együtt érzek azon kollégáimmal, akik munka nélkül vagy csökkentett fizetésből tengődnek már közel egy éve. Őket... megértem. De érdekes... ők nem nyavalyognak. Ők próbálnak túlélni, lehetőségek után kutatni. Pedig az életük gyökeresen megváltozott. Mégis valahogy sikerült hűek maradniuk önmagukhoz.

Kitartást mindenkinek! Sose adjátok fel! 

Ezek az elcsépelt mondatok most valahogy nagyon helyénvalónak tűnnek nekem.   

 


2020. november 16., hétfő

Ez is elmúlik


Pár éve írtam egy kvázi bakancslistát, vagy inkább listácskát, aminek az egyik tétele az volt, hogy megtanulok még egy idegen nyelvet. Egy évig kb. csak azt próbálgattam, hogy az angol mellett mit tudok még beletuszkolni az agyamba így felnőttként, és mivel egyik sem ment jobban a másiknál, így a szívemre hallgattam és elkdezdtem a spanyol nyelvet... Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az idei év viszontagságai mellett a tanulás szó erős lenne arra, amit ezzel a gyönyörű nyelvvel művelek, de legalább még nem adtam fel. 

Ezzel párhuzamosan kezdem el spanyol filmeket nézni és spanyol szerzők műveit olvasni magyar fordításban. Így jutottam el Milena Busquets első művéhez, az "Ez is elmúlik"-hoz. 

"También esto pasará" - a cím jobban megfogott, mint maga a könyv. 

Az elmúlt év, ez a 2020-as... szavakat sem tudok találni arra, hogy mennyi borzalmat hordozott magában. Régen azt gondoltam, hogy kemény vagyok, a jég hátán is megélek, de ez a hitem az idén újra és újra megingott. 

Teljesen értelmetlennek érzem felsorolni mindazt a szörnyűséget, amit átéltem idén, mert se eleje se vége nem lenne, és nem is ez a lényeg. Sosem voltam az a típus, aki abba a hamis hitbe ringatja magát, hogy vele nem történhet semmi rossz. Hiszen már a fiatalkorom is egészen hányattatott volt. A tragédiák, árulások, nehézségek mind-mind egymásra rakódva súlyosbították azt a csomagot, amit mindenkinek hordania kell magával.

Sokat hallottam, tanultam, hogy ez nem én vagyok. A történéseket és azok következményeit nem azonosíthatom magammal, vagy a saját identitásommal. Ez csak az ego. Hmmm... érdekes. De én... aki aktív résztvevője voltam mindannak, ami élet címen megtörtént velem kicsit azért máshogy élem ezt meg. Máshogy, mint azt a nagykönyv, vagy az okos, de "dolgokat meg nem élt" emberek állítják. Az én múltam, az én terhem. Amiből sok mindent letettem már. Jöttek helyette mások. Idén annyi, mint az elmúlt sok-sok évben összesen.

Mindenkinek más a feldolgozási folyamat. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, csak más. Én sok mindennel próbálkoztam. Ütköztem sok-sok sarlatánba, akik azt ígérték majd ők elveszik a fájdalmamat. Megmondó emberekbe, akik azt sem tudták mi az a tragédia, de biztos megoldást kínáltak annak feldolgozására. És volt, aki csak hallgatott, mert tudta, hogy azzal segít a legtöbbet. A mai napig hálás vagyok neki érte.

De úgy tűnik, én ebben a feldolgozás dologban is más vagyok. Mert egy idő után már nem fér több abba a pohárba. Egy bizonyos mennyiség után csak túlcsordul, és akkor el kell dönteni, hogyan tovább. 

És ez az a pont, amikor azt kezdem érezni, hogy "Ez is elmúlik". Eltűnik a halál után érzett féjdalom, az elveszettség üres érzése, az elárult és elárvult lélek nyöszörgése. A haláltól való félelem, a létbizonytalanság, a néma sikolyok egy-egy át nem aludt éjszakán. 

Mindez elmúlik egyszer. Előbb vagy utóbb. És az elszedvedett sebeket szemlélve újra felkelek és teszem a dolgom. Mert ezt az életet választottam és nem azt, hogy feladom. Mert innen, az élet sűrűjéből sokkal könnyebb támogatást fogadni és adni, mint elvonultan bújkálva dicsőítő lelkes szavakkal bátorítani magamat és mindenki mást arra, hogy "állj fel és menj tovább". 

Felállok, mert segítenek... állj fel, mert segítek. Légy büszke a sebeidre, mert innen tudod, hogy egy újabb csatát nyertél meg ebben a háborúban. Legyél több általuk, ne kevesebb. 

És tudd, hogy ez is elmúlik egyszer. 

2020. június 30., kedd

Nem szponzorált tartalom... körteleves újragondolva



Nem, nem azért van a háttérben az a Vegitalos prospektus, mert bármilyen módon szponzorálva lennék általuk. Jelzem még soha senki által nem voltam támogatva... talán el kellene gondolkodnom azon, hogy valamit baromi rosszul csinálok. Hmmm... Talán több csupasz testrészt kellene kiraknom, nem ilyen felesleges tartalmakat, és akkor több esélyem lenne arra hogy felfedezzenek. :) No nem is baj ez, ez vagyok én, szóval mindegy is. (Azért kicsit bánt a dolog. :) :) :)

Na de következzen a lényeg.

A történet egy ismeretlen eredetű gyulladással kezdődött, amivel egyik orvos sem foglalkozott érdemben. Vagyis sehogy sem. Jelzem, ha eddig nem letten volna kiábrándulva kedves "gyógyítóinkból", most ez instant megtörtént. Nem igazán értem mire ez a fene nagy arrogancia meg bunkó hozzáállás a páciensekhez. Azt gondolom, hogy amíg én egy ügyfél vagyok, aki fizet azért a szolgáltatásért, addig legyen mindenki annyira korrekt, mint amennyire én igyekszem az lenni. Itt jegyezném meg, hogy tisztelet azoknak az "elvetemült" szakembernek, akik még mindig az ÜGYFÉL érdekeit nézik a saját zsebük tartalma helyett. (Ha tudtok ilyeneket, jöhet a komment, mert szeretem jó kezekbe adni a saját vendégeimet.)

Szóval egy ilyen kivétellel találkoztunk pár évvel ezelőtt. Gyermekorvos, írisz diagnoszta és homeopata. Persze amikor megemlítettem a háziorvosomnak, hogy ő volt az egyetlen, aki komolyan vette a problémánkat, kiröhögött. Nem viccelek. Majd közölte, hogy a homeopátia egy faszság. Nah jó, nem ezekkel a szavakkal, de a lényeg ez volt.

Szóval ez a "gyenge kvalitásokkal" rendelkező homeopata szakorvos (akit imádok egyébként) detektálta a problémát és sok más dolog mellett tejmentes diétát javasolt. Ami szuperül hangzik, csak nem igazán a pénztárcabarát diéták közé tartozik. (Mondjuk már maga az egészséges életmód sem túl pénztárcabarát. Hadd hulljon a férgese ugyebár.) Kellett tehát valami, amivel egyszerűen, olcsón és gyorsan tudunk növényi alapú dolgokat készíteni, így jött a Vegital gép.

Persze én a nagy szkeptikus elolvastam az egész internetet. Hogy melyik a legjobb masinéria, mikor térül meg az ára, melyik típust, méretet érdemes megvásárolni. Aztán mivel egyetlen ellenérvet sem találtam Snow White ellen (Ez a neve... :) Nálunk minden gépnek neve van. A robotporszívónk pl. Gizi), így megrendeltük. Nem mondom, hogy nem fájt kiadni érte a közel 40.000 Ft-os összeget, viszont az a büdös nagy helyzet, hogy azóta teljes szerelemben élünk így mi hárman.

A poén, hogy nem is én vagyok a legnagyobb rajongója, hanem a férjem.

Úgyhogy reményeim szerint (mert ígérni már nem merek semmit) fogok sok-sok receptet felrakni a Vegital készítőhöz. Olyat is, amit mások már kipróbáltak és én is kísérletezgetem, úgyhogy majd azokat is igyekszem feltöltögetni.

A képen egyébként egy kókuszos körtekrémleves látható. Életem fő műve, pedig csak beledobáltam a hozzávalókat a gépbe. :)

2019. szeptember 24., kedd

Versenyzés újragondolva



Az olyan típusú embereknek, mint én vagyok, a motiváció a mindene. Ennek természetesen van jó és kevésbé jó oldala is. Utóbbit azonban megfelelő tudatossággal és odafigyeléssel egészen jól lehet kezelni. Számomra a motiváció-függőség kevésbé előnyös oldala az, hogy - mint klasszikus függőségeknél általában - mindig kell belőle, sosem elég és mivel elég könnyű hozzászokni, így az sem hátrány, ha időről-időre változik is.

Sokáig valóban úgy tekintettem erre, mint elcseszett dologra az életemben, amire nyilván a környezetem gyerekként rá is tett jó pár lapáttal. Hallgattam a "te nem vagy elég kitartó", "nem fejezel be soha semmit", "túl gyakran változtatod a dolgokat magad körül" mondatokat, melyek bölcs gondolatokként aztán szépen lassan bekúsztak a bőröm alá, a tudatom mélyébe és csak évek múlva, terápia és coaching segítségével sikerült kiűznöm őket onnan és elfogadnom azt, hogy én ilyen vagyok.

Ki nem állhatom a monoton dolgokat, de ha valamit csinálok, azt 1000%-al teszem. Nem foglalkozom azzal, ami nem érdekel, ami ellenben megragadja a figyelmemet, arra maximálisan és teljes lelkesedéssel tudok fókuszálni. Nem... nem vagyok az a típus, aki élete végéig egy szakmában és munkahelyen fog dolgozni. De azt gondolom, ez a régen pozitívnak vélt szemlélet mára már egyébként is elég elavulttá vált. A burn out elkerülése végett kell ugyanis az új inger, friss kihívás. Kell az, hogy úgy érezzük fontosak vagyunk, jelentős dolgokat viszünk véghez és a társadalom megbecsült tagjai közé tartozunk. Egyébként mi értelme ennek az egésznek?

Ezzel az új szemlélettel álltam neki idén újra a versenyzés témának. Szándékosan és nagyon tudatosan állítottam össze úgy a programot, hogy az eseményeknek leginkább élvezeti, mint teljesítmény értéke legyen. És bejött. Amíg régen azon aggódtam, hogy hányadik helyen fogok végezni, vagy mennyi idő alatt fogom teljesíteni a távot, most próbáltam a teljes jelenben létezésre fókuszálni. És lehet, hogy végigkáromkodtam az egész versenyt (lsd. Poiana), de teljes szívvel megéltem minden percét, annak örömeivel és nehézségeivel együtt.

És hogy mi adja ebben a motivációt, a kihívást? Éppen ez... a jelentben való létezés. Amikor nem azon gondolkodom, mi történt a múlt héten, vagy hogy hogyan fogom megoldani a jövőben felmerülő problémákat. Csak és kizárólag arra fókuszálok, ami van. Számomra ez mindig is óriási nehézség volt, hiszen az életem a tervekről és az időpontokról szól. Ennek ellenére egyre sürgetőbbnek érzem azt, hogy megtaláljam ebben is az egyensúlyt. Nem igazán szeretném ugyanis a saját életemet külső szemlélőként végignézni. 

Most a jövő évet tervezem. Keresem az újabb lehetőségeket, kihívásokat, amik megfelelően kiszolgálják majd a kis függőségemet. :)

2019. június 26., szerda

Újra receptek a blogon!

Aszalt paradicsomos, articsókás, feta sajtos rizs
Házi kenyérrel és friss salátával



Még mindig él az a tévhit, hogy a vegetáriánus kaják ízetlenek és unalmasak. Amit nem nagyon értek, hiszen halomra nyílnak már kis országunkban a jobbnál-jobb vegán és vegetáriánus éttermek, ahol igenis időről-időre bebizonyítják az elhivatott álmodók, hogy aztán semmi unalmas nincs ezekben a fogásokban. Sőt... finomak, egészségesek, magas tápanyag tartalommal rendelkeznek, és nem utolsó sorban az elkészítésük is pofon egyszerű. Lássuk tehát...

Aszalt paradicsomos, articsókás, feta sajtos rizs:

Hozzávalók:


Fél pohár rizs (barna, jázmin, basmati, vad)
1 pohár víz
5 szem aszalt paradicsom apróra vágva
5 szem üveges articsóka darab szintén aprítva
Fél doboz feta sajt (vagy bármilyen fehér sós sajt)

Elkészítés:

Az aszalt paradicsom olajában kicsit megpirítjuk a rizst, majd hozzá adjuk a paradicsomot és az articsókát. Kicsit összeforgatjuk, ezt követően beleöntjük a vizet, majd lefedve kb. 10 perc alatt készre pároljuk. Levéve a tűzről pár percig még rajta hagyjuk a fedőt, utána belekeverjük a kis kockákra vágott feta sajtot.
Egyszerű, nagyszerű és az elkészítési idő kb. 20 perc.
Köretnek, de nekem például főételnek is tökéletesen elég, kiegészítve még pár szelet általam sütött kenyérrel és salival.

Házi kenyér

Nem titok, hogy a receptet akkor találtam, amikor éppen egy candida diétába kezdtem bele, egészségügyi okokból, nem divatból, ezt azért hozzátenném. A kenyér lényege ugyanis az, hogy nem élesztővel, hanem szódabikarbónával készül. Lássuk tehát a hozzávalókat:

Hozzávalók:

25 dkg teljes kiőrlésű tönkölybúza liszt
fél evőkanál só
1 evőkanál nyírfacukor
1 teáskanál szódabikarbóna
1,5 evőkanál olajos mag (tökmag, lenmag, napraforgómag, szezámmag)
3,5 evőkanál olívaolaj vagy kókuszzsír
2 dl kéz-meleg víz (kevesebb, ha kicsit tömörebb tésztát szeretnél, de én szeretem, ha lágy, amikor kiöntöm a formába)

Elkészítés:

Azért szeretem ezt a receptet, mert ez sem egy atomtudomány. A száraz összetevőket összekeverjük majd hozzáadjuk az olajat és a vizet. Ezt követően kiöntjük egy formába (én a szilikonokat preferálom) és 180 fokon olyan 25 perc alatt készre sütjük. Én szeretem megspékelni még egy kis aszalt paradicsommal és olívabogyóval, de mivel ezek az összetevők most a másik két fogásba kerültek, én kihagytam belőle.
Ez egy picike kis cipó, viszont én kb. egy hétig eszem. (Nincs igazán nagy fogyasztásom kenyeret illetően, de ezt kifejezetten szeretem, és mint mindennel, ezzel is úgy vagyok, hogy mértékkel semmi bajom nincs tőle. És tényleg... szerintem olyan 5 éve készítem, fogyasztom és a diétámba is tökéletesen beleillett.)

Fetás saláta

Ezt a salit sem vittem túlzásba. Megnéztem hogy milyen "végső stádiumban lévő" zöldség volt a hűtőben, majd azokból, plusz a megmaradt feta sajtból összedobtam egy salit.

Hozzávalók:
Paradicsom
Uborka
Retek
Olívabogyó
Feta sajt

Biztosan UFO vagyok, de nekem erről semmilyen fűszer nem hiányzik. A feta eleve baromi sós, és egyébként is szeretem érezni a zöldségek ízét. :)

További receptek találhatóak a FITTKAJÁK menüpont alatt.

2019. január 23., szerda

A 2019-es (és az összes jövőbeli) év margójára




Rengeteget gondolkodtam azon, hogy milyen jellegű legyen az idei évzáró-évtervező írásom. Annyi tanulságos dolgot éltem meg, hogy lassan már egy kisebb regény is összejönne belőle. Aztán arra jutottam, hogy a legtöbb értelme annak van, ha a legjelentősebb tapasztalatot osztom meg veletek, egy nem túl hosszú bejegyzésben. (Sajnos az internet világában korlátozni kell a karakterek számát. Ez egy zárójeles tanulság.)

Rengeteg munka és küzdelem van mögöttem, nem csak az elmúlt évre, 33 évre vetítve. Minden jó és rossz tapasztalás itt van bennem, örvénylik a lelkemben. Néha feltör, néha elnyomom, máskor elengedem. Sokszor megélem, mert megélni jó. Mégis újra és újra arra jutok, hogy a semmiből nem lesz semmi. Ha nem küzdök meg életem minden egyes kis érdemnek kikiáltott részéért, az semmit sem ér számomra.

Furcsa kettősség ez. Hiszek az élet rendezőerejében. Abban, hogy vannak pillanatok, amikor az elengedés segíti az események fejlődését. Néha jobban, néha kevésbé, de hiszek benne. Voltak ugyanis időszakok, amikor e nélkül túl sem éltem volna a mindennapokat. Nekem ez a nehezebb. Egy életfeladat, azt hiszem. Hinni...

Ugyanúgy hiszek viszont abban is, hogy az élet által feldobott, vagy az általam választott feladatokat végig kell vinni és meg kell tudni oldani. Van az a pillanat, amikor nem szabad tovább várni. Meg kell tenni mindent azért, hogy a "küldetés" sikerrel járjon, még akkor is, ha ott van a pakliban a bukás esélye.

Mert... más nem fogja megoldani helyettem. DE! El lehet fogadni a jóakarók segítségét!
Tolni-tolni-tolni kell az életet azzal a kellemes derűvel, hogy történjen, aminek történnie kell.
És igen! Érdemes terveket készíteni, még akkor is, ha nem minden pontját 100%-ban fogjuk betartani. Útmutató ez a továbbiakhoz. Segít, hogy ne távolodjunk el nagyon a kijelölt céloktól.

Nyitott szívvel és elmével kell hozzáállni a világhoz, még akkor is, ha sokszor legszívesebben elfordítanánk a fejünket. Persze, meg lehet tenni azt is. Lehet csak a "szép és jó" dolgokat nézni. De ha így cselekszünk, ne csodálkozzunk majd, hogy egyre csak messzebb és messzebb kerülünk a valóságtól.

Igen! Lehet csalódni és lehet szomorúnak lenni. De meg kell tanulni villámgyorsan túllépni ezeket. Ha valami nem sikerül, majd fog. Vagy fog majd valami más, mert lehet, hogy éppen nem is a azzal foglalkozunk, amivel kellene.

Merni kell elengedni a számunkra már nem aktuális momentumokat. Embereket, munkahelyeket, érzéseket stb. Az elengedés roppant nehéz. Szintén lehet életfeladat.

És ami talán a legfontosabb. Meg kell találni az egyensúlyt mindebben. Tolni, de nem addig, amíg belehalunk. Elengedni, de nem túl korán, nem túl későn. A saját tapasztalatom az, hogy ezt csak úgy lehet jól csinálni, ha folyamatosan dolgozunk magunkon. Megismerjük pontosan mit szeretnénk, vagy nagyon elcsépelten fogalmazva "mi a szívünk vágya". Ha ez megvan, van hitünk és erőnk cselekedni, túl nagy baj nem történhet.

És nem! Nem szégyen, vagy gyengeség ehhez segítséget kérni. Egy terapeuta, coach, mentálhigiéniás szakember sokat tud lendíteni az elakadásainkon.

Hallgatni, figyelni, cselekedni, segítséget kérni... számomra ez a legnagyobb tanulság.