Segítség! Csak dolgozni akarok.

Emelem a kalapomat azok előtt a fiatal (vagy nem is annyira fiatal) titánok előtt, akik ki tudják használni a szociális média adta lehetőségeket. Személy szerint a Millenial-ok táborát erősítem, elég erősen és büszkén képviselve ezt a korosztályt. Még ismerem a fax készüléket, emlékszem hogyan kell betárcsázni az internetre, milyen az a világ, ahol nem három kattintással jutok el olyan tartalmakhoz, amiket régen hónapokon keresztül kellett kutatnom a nyomtatott médiában, vagy a kezdetleges internetes oldalakon. 

Abban a világban nőttem fel és szocializálódtam, ahol ha kérdésem volt a szakmával kapcsolatban, odafordultam a nálam tapasztaltabb kollégámhoz, aki készséggel segített, bármilyen ostobának tűnő problémával is fordultam hozzá. Egy idő után már én is tanácsokat adtam jó szívvel, ha engem tiszteltek meg azzal, hogy kérdeztek. Tanultunk egymástól. Most meg bemegyek a terembe és azt látom, hogy mindenki a telefonját nyomogatja, senki nem kérdez semmit, pedig mi - "öregek" - olyan tudást hordozunk, amit a frissen kijött edzői generáció soha nem fog az internetről megtanulni. (Szándékosan nem a könyv szót használtam.) 

Értem én, vén fasz lettem ebben a szakmában, ez van, ezt kell szeretni. Ezt el tudom fogadni. Ha nem kell a segítség a szakmában, majd kell másnak, a vendégeimnek. 

Na de azt, hogy nekem tizenhárom év szakmai tapasztalat, két diploma, ezer továbbképzés, több ezer letanított óra után a seggemet kell mutogassam ahhoz, hogy vendégeim legyenek, nem tudom elfogadni. Hogy miért nem? 

Mert azért lettem coach, azért tanultam ki a mozgás oktatásának oly sok irányzatát, a lélek rejtelmeit, hogy segíteni tudjak. Nem azért, hogy full idegen emberek nézegessék és bírálják a képeimet a fotelből. 

Rengeteg jó, különböző területeken dolgozó szakemberrel folytattam már le ezt a beszélgetést és mind azonos véleményen vagyunk. A tökünk televan már azzal, hogy többet kell foglalkoznunk a reklámmal, mint a saját szakmánkkal, vagy fejlődésünkkel. Azzal, hogy senkit nem érdekel a valódi tartalom, mert az algoritmus úgyis csak a kiscicás képeket sorolja előre. Hogy a tiktok-on kell kurva vicces videókban majomkodni, hogy meghallják azt a tartalmat, amit közölni szeretnénk. 

Pedig mi csak dolgozni akarunk. Segíteni, szépséget, értéket teremteni. Tényleg nem megy a nélkül, hogy hülyét kellene csinálni magunkból az egész világ előtt? 

Egy videóban mondott valami olyasmit egy nagy követető táborral rendelkező kolléga, hogy: "főzök már valami szart, hogy a nehezen összehányt algoritmusom megmaradjon." 

Teljesen átérzem ezt a fajta nyűglődést. Hogy napi 10-12 óra munka után még ezzel kelljen foglalkozni.  

Szóval a kérdésem az lenne, hogy lehet ezt jól csinálni a nélkül, hogy fel kellene adnom önmagam.

Ez is elmúlik

Pár éve írtam egy kvázi bakancslistát, vagy inkább listácskát, aminek az egyik tétele az volt, hogy megtanulok még egy idegen nyelvet. Egy évig kb. csak azt próbálgattam, hogy az angol mellett mit tudok még beletuszkolni az agyamba így felnőttként, és mivel egyik sem ment jobban a másiknál, így a szívemre hallgattam és elkdezdtem a spanyol nyelvet... Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az idei év viszontagságai mellett a tanulás szó erős lenne arra, amit ezzel a gyönyörű nyelvvel művelek, de legalább még nem adtam fel. 

Ezzel párhuzamosan kezdem el spanyol filmeket nézni és spanyol szerzők műveit olvasni magyar fordításban. Így jutottam el Milena Busquets első művéhez, az "Ez is elmúlik"-hoz. 

"También esto pasará" - a cím jobban megfogott, mint maga a könyv. 

Az elmúlt év, ez a 2020-as... szavakat sem tudok találni arra, hogy mennyi borzalmat hordozott magában. Régen azt gondoltam, hogy kemény vagyok, a jég hátán is megélek, de ez a hitem az idén újra és újra megingott. 

Teljesen értelmetlennek érzem felsorolni mindazt a szörnyűséget, amit átéltem idén, mert se eleje se vége nem lenne, és nem is ez a lényeg. Sosem voltam az a típus, aki abba a hamis hitbe ringatja magát, hogy vele nem történhet semmi rossz. Hiszen már a fiatalkorom is egészen hányattatott volt. A tragédiák, árulások, nehézségek mind-mind egymásra rakódva súlyosbították azt a csomagot, amit mindenkinek hordania kell magával.

Sokat hallottam, tanultam, hogy ez nem én vagyok. A történéseket és azok következményeit nem azonosíthatom magammal, vagy a saját identitásommal. Ez csak az ego. Hmmm... érdekes. De én... aki aktív résztvevője voltam mindannak, ami élet címen megtörtént velem kicsit azért máshogy élem ezt meg. Máshogy, mint azt a nagykönyv, vagy az okos, de "dolgokat meg nem élt" emberek állítják. Az én múltam, az én terhem. Amiből sok mindent letettem már. Jöttek helyette mások. Idén annyi, mint az elmúlt sok-sok évben összesen.

Mindenkinek más a feldolgozási folyamat. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, csak más. Én sok mindennel próbálkoztam. Ütköztem sok-sok sarlatánba, akik azt ígérték majd ők elveszik a fájdalmamat. Megmondó emberekbe, akik azt sem tudták mi az a tragédia, de biztos megoldást kínáltak annak feldolgozására. És volt, aki csak hallgatott, mert tudta, hogy azzal segít a legtöbbet. A mai napig hálás vagyok neki érte.

De úgy tűnik, én ebben a feldolgozás dologban is más vagyok. Mert egy idő után már nem fér több abba a pohárba. Egy bizonyos mennyiség után csak túlcsordul, és akkor el kell dönteni, hogyan tovább. 

És ez az a pont, amikor azt kezdem érezni, hogy "Ez is elmúlik". Eltűnik a halál után érzett féjdalom, az elveszettség üres érzése, az elárult és elárvult lélek nyöszörgése. A haláltól való félelem, a létbizonytalanság, a néma sikolyok egy-egy át nem aludt éjszakán. 

Mindez elmúlik egyszer. Előbb vagy utóbb. És az elszedvedett sebeket szemlélve újra felkelek és teszem a dolgom. Mert ezt az életet választottam és nem azt, hogy feladom. Mert innen, az élet sűrűjéből sokkal könnyebb támogatást fogadni és adni, mint elvonultan bújkálva dicsőítő lelkes szavakkal bátorítani magamat és mindenki mást arra, hogy "állj fel és menj tovább". 

Felállok, mert segítenek... állj fel, mert segítek. Légy büszke a sebeidre, mert innen tudod, hogy egy újabb csatát nyertél meg ebben a háborúban. Legyél több általuk, ne kevesebb. 

És tudd, hogy ez is elmúlik egyszer.