Tele bőrönddel érkezel. Néha megjelensz, mint futó zápor a sötét éjszakában. Várlak... várlak... de hiányod sosem szűnik. Zárad oldhatatlan. Nem hozol semmit, nem viszel semmit. Magad cipeled terheidet. Súlyos bőrönddel a kezedben, szomorúan búcsúzol. Egy, kettő, három... lehunyt pilláim alatt számolom az együtt töltött időt. Ismét csak illanni látszik. Tanítasz, tanulok, a jelen megélésére áhítozom. De magas falak állnak előttem is. Izzik a vörös tégla ujjaim alatt, ahogy próbálok átmászni rajtuk. Zuhanok. Mint álmaimban és nincs senki, aki elkapjon. A túloldalon vársz türelmesen. Már nem is téged látlak, csak az a gurulós, az kiállt felém. Aztán csend lesz. Némán állunk közös falunk két oldalán. Egyikünk sem képes megmászni a csúszós felületet. Kislisszan kezünkből, a pillanatunk elvész. Csak bámuljuk egymást, nem nyílik a bőrünk zárja. A sötétség oszlani látszik, új napra virrad a reggel. Már csak a kerekek ropogását hallom a macskakövön. Nem hoztál semmit, nem viszel semmit. Csak egy pergő könnycsepp kíséri utadat.
