Alapvetően a HDR-en (Hard Dog Race Wild) szerzett tapasztalataimról, illetve a jótékonykodásról akartam írni ebben a bejegyzésben, de ahogy gyűjtöttem a gondolataimat, egyre hosszabbra duzzadt ez a kis sztori.
Minden jó írás azzal kezdődik, hogy felkelti, megragadja a figyelmet. Érdekes, néha valahogy azt gondolom, hogy olyan világot élünk, amiben már nincs vagy csak nagyon kevés helye van az értékes gondolatoknak. Talán éppen e miatt éreztem azt pár hónappal ezelőtt, hogy szeretnék valami olyan ügyhöz csatlakozni, ami túlmutat rajtam. Így találtam rá az Eszkuláp Állatvédő Egyesületre, melynek munkájába szépen-lassan igyekszem becsatlakozni. Na nem a mentésbe, ahhoz még érnem kell egy picit. Nem akarok valami pszichopata állatkínzó megverése miatt sittre menni. Teszem, amit tudok... a sport által hirdetni ezt a fontos ügyet. Vagyis hirdetném, ha nem azzal szembesülnék lépten-nyomon, hogy a magukról - lenge ruhában - szelfit készítő kislányok, vagy a vicces mémek (amikkel jelzem semmi bajom) vagy az utálkozó posztok nagyobb népszerűségnek örvendenek, mint az én - értelmesnek vélt - posztjaim. Picit lehangoló, nem mintha lenne idő szomorkodni. Naponta több száz kutyus kerül utcára, vagy zsákba, vagy gödör mélyére... miért is ne, ugye? "Hiszen csak egy állat". Azon nem gondolkodik el senki, hogyha valaki képes egy kölyökkutyát bezsákolni és kidobni az út szélére, ugyanez megteszi könnyű szerrel bármelyikünkkel? Vagy a gyerekével? Ha valaki nem tiszteli egy kutya életét, az nem tiszteli magát az életet sem. Tenni kéne valamit, nem? Mert a köpködéssel és az együtt érző facebook kommentekkel soha senki nem ment még sehová.
Mindezeken jól fel.bbb.va (felbuzdulva természetesen) magamat, döntöttem úgy, hogy elindulok (elindulunk... szegény srácoknak sok választásuk nem volt. :)) a HDR-en, csapatban az Eszkuláp Egyesület által mentett kutyusokkal. Kicsit féltem a dologtól megmondom őszintén. Egyrészt jómagam kb. 20 éve nem voltam hasonló jellegű versenyen, másrészt nem ismertem kutyatársam jellemét, viselkedését. Harmadrészt emlékeim szerint a bennem élő verseny-állat olyan pusztításra volt képes annak idején a győzelemért, hogy féltettem kedves versenytársaim épségét. :)
Aztán eljött a nap... MINDEN -is- összejött, ami összejöhetett. Ilyenkor különösen imádok nőnek lenni... Úgyhogy étlen, szomjan, full idegben toltuk le a szervezők által elméletben beígért 12, valójában kb. 13,5 km-t, melyben 27 akadályon kellett átverekedni magunkat kutya barátainkkal. Mondhatni nem kicsit haltam meg. De komolyan. A "siratófalnak" becézett emelkedő előtt tényleg közel álltam a síráshoz (volt némi üzemanyag hiányom)... A tetején meg a hányáshoz. A szerencsém az volt, hogy közel volt már a cél és az utolsó sárban merülést követően bevonszoltam magam a célba. Ha lett volna bármi erőm ahhoz, hogy jól felpofozzam magam, hogyan lehet így elindulni egy versenyen, megtettem volna. De már csak vízhez és szénhidráthoz akartam jutni. Akasztják a hóhért...
Majd szépen-lassan, miután pár óra után ismét sikerült magamhoz térnem, elkezdtem átgondolni a versenyen történteket, és kezdett realizálódni bennem, hogy én totál függővé váltam. Mindazon negatívumok ellenére, amit saját vagy mások hibája miatt át kellett élnem, életem egyik legnagyobb élményeként könyveltem el magamban a HDR-t. És milyen jó is az, amikor meg is tudom indokolni magamnak azt, hogy miért letten totál szerelmes ebbe az egész rendezvénybe.
Nah lássuk:
Sajnos a fájdalom és a kimerültség, amivel már eleve megérkeztünk elvette a másokkal való szocializálódás lehetőségét, de annál jobban megerősítette a mi "kis falkánk" összetartását. Jóban... rosszban, nah itt volt minden. A kihívás nehézsége tökéletes volt, az akadályok éppen annyira voltak nehezek, hogy még a kutyusokat is át tudtuk segíteni rajtuk, ha éppen kellett. (Kellett! Héra néha repült a vízbe... természetesen önszántából.) Fantasztikus érzés volt végigmenni és teljesíteni minden akadályt. Még ha sokszor fájt is, húzós is volt, és jobb érzés lett volna abban a pillanatban, ha feladom. De nem tettem. Mert felfogtam, hogy mit veszíthetek. Hogy hogyan néznék utána tükörbe, ha nem megyek tovább. Szerencsémre vitt a belső tüzem, mellé húzott a falka, az Egyesület. És konkrétan vérző lábakkal, de elértem a célt. Megcsináltam, megcsináltuk együtt... a társaimmal, a kutyákkal! Különösen nagy öröm volt ráadásul visszahallani, hogy az Eszkuláp versenyzett a legtöbb mentett kutyussal! Ha egy picit is, de sikerült felhívni rájuk a figyelmet.
A következtetéseket természetesen szakmai szempontból levontam. És igen, tavasszal vár a következő kihívás.
És én már csak egy dolgot szeretnék! Hérának, Mákosnak és Macinak gazdit találni. Remélem... vagyis próbálom remélni, hogy van valami odafenn, idelenn, sors, karma, akármi, akárki, aki célba juttatja majd őket is.
Mákos
Héra Maci
Nagyon szépen köszönjük a rengeteg fotós kollégának a munkát és a csodás képeket!
Kutyafotók:
https://www.facebook.com/kutyafotok/
Peter Szakos Photography
https://www.facebook.com/PeterSzakosPhotography/?fb_dtsg_ag=AdxLNfxNjR7w0iRahpN9TpaYY_9C0UYJ9B1KebqM8pfKMQ%3AAdyCjf0vdMGiGXwj0nQGCt0UepGveuz_w_ewDUlYClpSIQ
