Pár éve írtam egy kvázi bakancslistát, vagy inkább listácskát, aminek az egyik tétele az volt, hogy megtanulok még egy idegen nyelvet. Egy évig kb. csak azt próbálgattam, hogy az angol mellett mit tudok még beletuszkolni az agyamba így felnőttként, és mivel egyik sem ment jobban a másiknál, így a szívemre hallgattam és elkdezdtem a spanyol nyelvet... Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az idei év viszontagságai mellett a tanulás szó erős lenne arra, amit ezzel a gyönyörű nyelvvel művelek, de legalább még nem adtam fel.
Ezzel párhuzamosan kezdem el spanyol filmeket nézni és spanyol szerzők műveit olvasni magyar fordításban. Így jutottam el Milena Busquets első művéhez, az "Ez is elmúlik"-hoz.
"También esto pasará" - a cím jobban megfogott, mint maga a könyv.
Az elmúlt év, ez a 2020-as... szavakat sem tudok találni arra, hogy mennyi borzalmat hordozott magában. Régen azt gondoltam, hogy kemény vagyok, a jég hátán is megélek, de ez a hitem az idén újra és újra megingott.
Teljesen értelmetlennek érzem felsorolni mindazt a szörnyűséget, amit átéltem idén, mert se eleje se vége nem lenne, és nem is ez a lényeg. Sosem voltam az a típus, aki abba a hamis hitbe ringatja magát, hogy vele nem történhet semmi rossz. Hiszen már a fiatalkorom is egészen hányattatott volt. A tragédiák, árulások, nehézségek mind-mind egymásra rakódva súlyosbították azt a csomagot, amit mindenkinek hordania kell magával.
Sokat hallottam, tanultam, hogy ez nem én vagyok. A történéseket és azok következményeit nem azonosíthatom magammal, vagy a saját identitásommal. Ez csak az ego. Hmmm... érdekes. De én... aki aktív résztvevője voltam mindannak, ami élet címen megtörtént velem kicsit azért máshogy élem ezt meg. Máshogy, mint azt a nagykönyv, vagy az okos, de "dolgokat meg nem élt" emberek állítják. Az én múltam, az én terhem. Amiből sok mindent letettem már. Jöttek helyette mások. Idén annyi, mint az elmúlt sok-sok évben összesen.
Mindenkinek más a feldolgozási folyamat. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, csak más. Én sok mindennel próbálkoztam. Ütköztem sok-sok sarlatánba, akik azt ígérték majd ők elveszik a fájdalmamat. Megmondó emberekbe, akik azt sem tudták mi az a tragédia, de biztos megoldást kínáltak annak feldolgozására. És volt, aki csak hallgatott, mert tudta, hogy azzal segít a legtöbbet. A mai napig hálás vagyok neki érte.
De úgy tűnik, én ebben a feldolgozás dologban is más vagyok. Mert egy idő után már nem fér több abba a pohárba. Egy bizonyos mennyiség után csak túlcsordul, és akkor el kell dönteni, hogyan tovább.
És ez az a pont, amikor azt kezdem érezni, hogy "Ez is elmúlik". Eltűnik a halál után érzett féjdalom, az elveszettség üres érzése, az elárult és elárvult lélek nyöszörgése. A haláltól való félelem, a létbizonytalanság, a néma sikolyok egy-egy át nem aludt éjszakán.
Mindez elmúlik egyszer. Előbb vagy utóbb. És az elszedvedett sebeket szemlélve újra felkelek és teszem a dolgom. Mert ezt az életet választottam és nem azt, hogy feladom. Mert innen, az élet sűrűjéből sokkal könnyebb támogatást fogadni és adni, mint elvonultan bújkálva dicsőítő lelkes szavakkal bátorítani magamat és mindenki mást arra, hogy "állj fel és menj tovább".
Felállok, mert segítenek... állj fel, mert segítek. Légy büszke a sebeidre, mert innen tudod, hogy egy újabb csatát nyertél meg ebben a háborúban. Legyél több általuk, ne kevesebb.
És tudd, hogy ez is elmúlik egyszer.
