Segítség! Csak dolgozni akarok.

Emelem a kalapomat azok előtt a fiatal (vagy nem is annyira fiatal) titánok előtt, akik ki tudják használni a szociális média adta lehetőségeket. Személy szerint a Millenial-ok táborát erősítem, elég erősen és büszkén képviselve ezt a korosztályt. Még ismerem a fax készüléket, emlékszem hogyan kell betárcsázni az internetre, milyen az a világ, ahol nem három kattintással jutok el olyan tartalmakhoz, amiket régen hónapokon keresztül kellett kutatnom a nyomtatott médiában, vagy a kezdetleges internetes oldalakon. 

Abban a világban nőttem fel és szocializálódtam, ahol ha kérdésem volt a szakmával kapcsolatban, odafordultam a nálam tapasztaltabb kollégámhoz, aki készséggel segített, bármilyen ostobának tűnő problémával is fordultam hozzá. Egy idő után már én is tanácsokat adtam jó szívvel, ha engem tiszteltek meg azzal, hogy kérdeztek. Tanultunk egymástól. Most meg bemegyek a terembe és azt látom, hogy mindenki a telefonját nyomogatja, senki nem kérdez semmit, pedig mi - "öregek" - olyan tudást hordozunk, amit a frissen kijött edzői generáció soha nem fog az internetről megtanulni. (Szándékosan nem a könyv szót használtam.) 

Értem én, vén fasz lettem ebben a szakmában, ez van, ezt kell szeretni. Ezt el tudom fogadni. Ha nem kell a segítség a szakmában, majd kell másnak, a vendégeimnek. 

Na de azt, hogy nekem tizenhárom év szakmai tapasztalat, két diploma, ezer továbbképzés, több ezer letanított óra után a seggemet kell mutogassam ahhoz, hogy vendégeim legyenek, nem tudom elfogadni. Hogy miért nem? 

Mert azért lettem coach, azért tanultam ki a mozgás oktatásának oly sok irányzatát, a lélek rejtelmeit, hogy segíteni tudjak. Nem azért, hogy full idegen emberek nézegessék és bírálják a képeimet a fotelből. 

Rengeteg jó, különböző területeken dolgozó szakemberrel folytattam már le ezt a beszélgetést és mind azonos véleményen vagyunk. A tökünk televan már azzal, hogy többet kell foglalkoznunk a reklámmal, mint a saját szakmánkkal, vagy fejlődésünkkel. Azzal, hogy senkit nem érdekel a valódi tartalom, mert az algoritmus úgyis csak a kiscicás képeket sorolja előre. Hogy a tiktok-on kell kurva vicces videókban majomkodni, hogy meghallják azt a tartalmat, amit közölni szeretnénk. 

Pedig mi csak dolgozni akarunk. Segíteni, szépséget, értéket teremteni. Tényleg nem megy a nélkül, hogy hülyét kellene csinálni magunkból az egész világ előtt? 

Egy videóban mondott valami olyasmit egy nagy követető táborral rendelkező kolléga, hogy: "főzök már valami szart, hogy a nehezen összehányt algoritmusom megmaradjon." 

Teljesen átérzem ezt a fajta nyűglődést. Hogy napi 10-12 óra munka után még ezzel kelljen foglalkozni.  

Szóval a kérdésem az lenne, hogy lehet ezt jól csinálni a nélkül, hogy fel kellene adnom önmagam.

Egy analóg fényképezőgép utolsó útja

Van abban valami mérhetetlenül romantikus, ha egy eszköz az utolsó leheletét adja neked az életéből. 

Isztambuli barangolásom során egyetlen ajándékra vágyott kicsi lelkem, amit emlékben hazahozhatok... és nem... az nem egy fake Moschino macis pulcsi volt, hanem egy analóg fényképezőgép. 

Elkövettem azt  a hibát, hogy alábecsültem, mennyire le se szarják már egy metropoliszban a régi tárgyakban rejlő értékeket, úgyhogy a lábamat lejárva sikerült szereznem egyet, tengernyi megaláztatás közepette. Nyilván gondolhattam volna, hogy átvernek. Még akkor is, ha egy fotós üzletben voltam. Csak annyit kértem, hogy működjön a gear, mert fontosak nekem az itt szerzett emlékek. 

Ellőttem az első, második képet a Boszporusz partján. Életem fotói - gondoltam magamban büszkén. Utolsó napom ebben az eklektikus masszában, milyen remek érzés, hogy még meg tudok örökíteni pár pillanatot. 

Aztán az ázsiai oldalra tartó hajóúton, a 10. képnél egyszer csak vége lett a sztorinak. Nyomtam a gombot, de nem történt semmi. Léptettem volna a filmet, üresjárat. És ekkor a várost leíró enyhe őrület bekúszott a kabátom alá, egészen fel az agyamig. Kissé elgőzöltem. 

Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy megpróbáltam visszatekerni a filmet, hogy legalább az a pár kép - márha sikerült bármelyik is - megmeneküljön. Sikerült... a kamera azonban végképp elhalálozott. 

Hazaérkezésem után - mivel már megölt a kíváncsiság a tekerccsel kapcsolatban - elrohantam kedvenc fotós bácsimhoz, hogy ki tudunk-e hozni ebből a negatívból valamit. A remény hal meg utoljára - gondoltam. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen minőségűek lettek a képek, vagy lettek-e egyáltalán, mivel simán benne volt a pakliban, hogy a film a folyamat közben megsérült. 

Pár napra rá jött a telefon, hogy úgy tűnik az ellőtt kockák digitalzálhatóak. Életem egyik legszebb napja volt. Úgy tűnik a kamerának ez volt az utolsó útja... velem. Senki sem akar már megszerelni egy közel 60 éves gépet. 

De nekem adta még utolsó legszebb képeit.  

 Agfa Optima 200 (1968-2024)

Sarokba szorítva

​Nem! Nem akartam továbblépni. Rákényszerítettél. Az ignoranciáddal, az arroganciáddal, a távolságtartásoddal, a nemtörődömségeddel. Azzal, hogy még a minimumot is csak alulról súroltad. 

Nem! Nem a körülmények, az élet vagy a sors hibája. És nem 50% a te részed. Elég volt ebből a busslhit-ből. 

Igen! Voltak idők, amikor még tiszteltük egymást. Amikor nem rettegtünk megnyílni a másiknak. Amikor a megbeszélt dolgoknak ereje volt. Amikor még nem játszottunk egymás idejével, érzelmeivel. Amikor még voltak közös célok és értékek. Amikor még érdekelt a másik ember, mint ember, mint individuum, mint nő, férfi, férj, feleség. Amikor még el mertük mondani a másiknak a legostobább vágyainkat is. Amikor még mentünk és tettünk és megküzdöttünk egy kapcsolatért, egymásért! 

Nah hova is lett mindez? Elvitte a cica? I do not think so. Bedarált az élet? Lehet. Kit nem? Minek hagytad? 

Lehet itt hibáztatni, elemezni jobbról meg balról, csámcsogni rajta, kifogásokat gyártani mindenkinek. Pedig a válasz egyszerű. 

Igen! Továbbléptem, mert leszarod. Magadat… a világot… engem… 

Én meg nem! Ennyi. 

Elkerülhetetlen változás

Amikor több mint 10 éve eldöntöttem, hogy edző leszek, nem nagyon gondolkodtam azon, hogy mit hoz majd az élet ezzel kapcsolatban. Én... aki mindig mindent megtervez, lépésről lépésre, A-B-C-D verziókat az egész életre. De ez valahogy csak így esett. Mindig is voltak intuícióim. Hol hallgattam rájuk, hol elnyomtam őket attól függően, hogy életem éppen mely szakaszát éltem. Ez a döntésem viszont tisztán megérzésből született, és a mai napig egy percig sem bánom, hogy így történt.

Azt azonban nem lehet elvitatni, hogy a világ rendkívül sokat változott 10 év alatt. A mélyből sok szempontból felszínes lett. A gyorsból még gyorsabb. A kevésből sok, a csendesből hangos. Ezer és ezer választási lehetőséget hoz az élet, már azt sem tudjuk merre nézzünk. 

A pandémia, a közvetlenül mellettünk zajló háború, infláció, munkanélküliség ezen mit sem segített. Ezek az események mind hatással vannak ránk. Mindannyiónkra. Kire így, kire úgy, de nincs olyan egyén, akit valamilyen módon ne érintene meg ez az őrült változás. És erről igenis beszélni kell!

Mert van, hogy nem vagyunk jól. Van, hogy elveszük a mindennapokban, ránktör a kétségbeesés, szorongás, depresszió és azt gondoljuk, hogy ez szégyellnivaló. Hogy egyedül vagyunk ezzel, pedig ha tudnánk, hányan vannak körülöttünk ugyanebben a helyzetben, meglepődnénk. 

Tudom mennyire nehéz másra figyelni akkor, amikor a saját hétköznapjaink is nehezek. Sokszor azt sem vesszük észre, hogy egyébként mekkora támogató közeg, szociális háló vesz körül bennünket, hiszen mélyen vagyunk a saját fájdalmunkban, érzéseinkben, amihez minden jogunk megvan. 

Jogunk van szarul lenni és azt mondani, hogy ebből elég. Jogunk van őrjöngeni és kiakadni. Sírni és hisztizni, ha az kell, hogy megkönnyebbüljünk kicsit. Jogunk van otthagyni azt, ami csak rombol: kapcsolatot, munkahelyet, iskolát. 

És jogunk van beszélni erről, mert az elfojtások csak további szorongáshoz vezetnek. 

Mindezt saját bőrömön megtapasztalván döntöttem úgy, hogy folytatom a coaching pályafutásomat. Nem azért, mert "jó pénz van benne", vagy mert okos dolgokat akarok mondani vagy kitenni a social media-ra, hogy ajnároztassam magam. 

Hanem azért, mert fontosnak tartom, hogy legyen valaki, aki valóban meg tud hallgatni. És őszintén? Ebben tényleg jó vagyok.

Csend-bent

 

​Nyüzsgő világ, nyüzsgő város… én már csak csendre vágyom. Zavar a város zaja, békés magányomba menekülök. Sok! Néha sokkal többen vagytok, mint az elviselhető egy száguldó léleknek. Gondolataim örvénylő rohamát csendesíteni készülök. Menekülök… van hova? Van még hely, ahol a magány békét szül? Kéregetők hada tolul felém. De én csak a varjak károgására áhítozom. Halk léptekre, szerelmes susogásra, a víz morajára, a levelek zörgésére. Távol, távol mindentől. Távol a világtól. Távol mindennapi önmagamtól. 

A háború illata

​

 

Narancs fényben úszik a város. Melegséggel tölt el, ahogy hazafele battyogok az éjszakában. Lábaim ólom súlyai húznak vissza… vissza a pályaudvar hideg falai közé. A segítség kell… mindig kell. Kellek? Emberek milliói vonulnak át Pesten egy jobb élet reményében, mégis reményvesztetten. El sem tudom képzelni milyen egy szétbombázott élet. Mégis a veszteség súlya nyomja a vállamat. Pedig oly messze van a harc zaja. Honnan is tudhatnám, merengek a kihalt utcán hazafelé. Nekem még megvan az otthonom. Én még élek, érzek, tengetem gondtalan napjaim. A testem jelez, csontjaimban érzem a fenyegetést. Valami közeledik. Vihar előtti csend csak ez. Füst szaga árad a 7. kerületben. Szokatlan. Vajon ilyen lehet a háború illata? Honnan is tudhatnám… itt béke van. Még a jófajta csend uralkodik a városon. Csak ez a vészjósló szag ne lenne… a bizonytalanság és a kétségbeesés furán vegyül cikázó gondolataimmal. Béke van? Meddig? Kint-bent-kint-bent. Autopilot üzemmódba kapcsolva hazaballagok. Haza… nekem még van hova.

Hiány

​Hiányzol. A nap minden egyes kibaszott percében. Mintha tüzes vassal bökdösnének, miközben egy szakadék szélén állok. Lassan ugrani fogok. Ugranom kell, hogy megszűnjön a fájdalom. Valami mégis visszatart. Tudatom ezer százalékra kapcsol és küldi a biztos emlékeket. Ez is elmúlik egyszer. Ezerszer is túlélted már a maró fájdalmat. Most sem lesz ez másként.