2022. június 19., vasárnap

Csend-bent


 

​Nyüzsgő világ, nyüzsgő város… én már csak csendre vágyom. Zavar a város zaja, békés magányomba menekülök. Sok! Néha sokkal többen vagytok, mint az elviselhető egy száguldó léleknek. Gondolataim örvénylő rohamát csendesíteni készülök. Menekülök… van hova? Van még hely, ahol a magány békét szül? Kéregetők hada tolul felém. De én csak a varjak károgására áhítozom. Halk léptekre, szerelmes susogásra, a víz morajára, a levelek zörgésére. Távol, távol mindentől. Távol a világtól. Távol mindennapi önmagamtól. 

2022. május 11., szerda

A háború illata

 

Narancs fényben úszik a város. Melegséggel tölt el, ahogy hazafele battyogok az éjszakában. Lábaim ólom súlyai húznak vissza… vissza a pályaudvar hideg falai közé. A segítség kell… mindig kell. Kellek? Emberek milliói vonulnak át Pesten egy jobb élet reményében, mégis reményvesztetten. El sem tudom képzelni milyen egy szétbombázott élet. Mégis a veszteség súlya nyomja a vállamat. Pedig oly messze van a harc zaja. Honnan is tudhatnám, merengek a kihalt utcán hazafelé. Nekem még megvan az otthonom. Én még élek, érzek, tengetem gondtalan napjaim. A testem jelez, csontjaimban érzem a fenyegetést. Valami közeledik. Vihar előtti csend csak ez. Füst szaga árad a 7. kerületben. Szokatlan. Vajon ilyen lehet a háború illata? Honnan is tudhatnám… itt béke van. Még a jófajta csend uralkodik a városon. Csak ez a vészjósló szag ne lenne… a bizonytalanság és a kétségbeesés furán vegyül cikázó gondolataimmal. Béke van? Meddig? Kint-bent-kint-bent. Autopilot üzemmódba kapcsolva hazaballagok. Haza… nekem még van hova.

Hiány

​Hiányzol. A nap minden egyes kibaszott percében. Mintha tüzes vassal bökdösnének, miközben egy szakadék szélén állok. Lassan ugrani fogok. Ugranom kell, hogy megszűnjön a fájdalom. Valami mégis visszatart. Tudatom ezer százalékra kapcsol és küldi a biztos emlékeket. Ez is elmúlik egyszer. Ezerszer is túlélted már a maró fájdalmat. Most sem lesz ez másként. 

2022. március 1., kedd

See you in another life


Tele bőrönddel érkezel. Néha megjelensz, mint futó zápor a sötét éjszakában. Várlak... várlak... de hiányod sosem szűnik. Zárad oldhatatlan. Nem hozol semmit, nem viszel semmit. Magad cipeled terheidet. Súlyos bőrönddel a kezedben, szomorúan búcsúzol. Egy, kettő, három... lehunyt pilláim alatt számolom az együtt töltött időt. Ismét csak illanni látszik. Tanítasz, tanulok, a jelen megélésére áhítozom. De magas falak állnak előttem is. Izzik a vörös tégla ujjaim alatt, ahogy próbálok átmászni rajtuk. Zuhanok. Mint álmaimban és nincs senki, aki elkapjon. A túloldalon vársz türelmesen. Már nem is téged látlak, csak az a gurulós, az kiállt felém. Aztán csend lesz. Némán állunk közös falunk két oldalán. Egyikünk sem képes megmászni a csúszós felületet. Kislisszan kezünkből, a pillanatunk elvész. Csak bámuljuk egymást, nem nyílik a bőrünk zárja. A sötétség oszlani látszik, új napra virrad a reggel. Már csak a kerekek ropogását hallom a macskakövön. Nem hoztál semmit, nem viszel semmit. Csak egy pergő könnycsepp kíséri utadat.

2022. február 17., csütörtök

Szürkületi csoda


 

​Szürke fellegek úsznak az égen. Álmodni sem lehetne szebbet. A magány maró fájdalma elillanni látszik. A csönd honol lelkemben. Csak te vagy velem… emlékképként üldözöl kósza ábrándjaimban. Hiányzol… két éve már, hogy nem vagy velem. Fizikai mivoltodat a föld súlya nyomja. Tudtam jól, világom porrá hamvad, ha elmész. Tudtam jól, hogy megváltozik minden, s megváltozom én is belső valómban. Szürke fellegek úsznak az égen, hamvaidat idézik meg bennem. Szent föld őriz téged. Fejfájad én készítettem. Poraidra poraimat szórtam. Földemben mindig ott leszel velem. Poraidból szürke juhar virrad. Édesapám. Édes szerelmem. Soha többet. Mégis örökké velem. Napnyugtával búcsúztatlak. Felkeltével talán újraéledek. 

2022. február 11., péntek

Csönd


Csöndes szerelem a miénk. Csendesen áramlik végig mindennapjainkban, ahogy a tinta folyik szét a bőrünk alatt. Én vagyok csak hangos benne. Olykor tombolok, hisztizek, máskor meg csak némán nézek magam elé a sötétben. De te mindig ott vagy… kősziklakent állsz mellettem őrületemben. Nincsenek rá szavak, mégis rovom az őszintétlen sorokat zajos írógépemen. Minden leütött billentyű te vagy, minden elhasznált pergament én vagyok. Tökéletesen passzolunk tökéletlen világunkban. Függetlensegünkben vagyunk egyek és önmagunk. Rajzok a testünkön mesélik soha véget nem érő történeteinket. Egyedül és együtt, fényben és a sötétben. Démonaink között cikázva.

2022. január 28., péntek

Lepkegyűjtő


​Hatszög alakú üvegház a lelkem. Érzéseim pillangóként száguldanak benne. Nyitott mellkassal ülök kényelmes székemben a hexagon közepén. Napszemüvegemen keresztül ijedten csodálom állatkáim rettentő sokszínűségét. Levadászom párat. Nem bírom már elviselni szárnyuk susogását szempilláimon. Precíz mozdulattal kitűzöm őket áldozataim falára. Nyugodjatok békében kedveseim.