Nem tudom megítélni, hogy jó-e vagy sem az a másokkal kapcsolatos elméletem, hogy mindenki a lehető legtöbbre törekszik a mindennapokban, ebből kifolyólag viszonylag egészséges igényekkel és elvárásokkal rendelkezik a környezete és önmaga felé. A naivságomat - sajnos - már jó ideje elveszítettem, így természetesen tisztában vagyok azzal, hogy mindez csak illúzió. A kérdésem azonban az, hogy miért ne fordulhatnánk így egymás felé az első találkozásokkor. Előítéletek, társadalmi elvárások, gyarló és kicsinyes emberi érzelmek nélkül.
Lehet, hogy mégis naiv vagyok egy csöppet! Csak abba szoktam belegondolni, hogy mennyi nagyszerű kapcsolati lehetőség úszik el a szemünk előtt csupán a miatt, hogy nem látjuk a fától az erdőt. Mert hallgatunk mások irigy szavára, a saját kis kétségeinkre, amikkel bezárjuk az építő lehetőségeket magunk előtt. Pedig a kellemes csalódásnál kevés jobb érzés van a világon. Mióta edzősködöm én is tisztábban látom az ezzel kapcsolatos összefüggéseket.
Bárki is jön hozzám egyszer, vagy többször órára, igyekszem mindig a lehetőségeket meglátni benne és azt erősíteni. Fantasztikus érzés megélni azt, ahogy kinyílik egy személyiség, fogékonnyá válik a finom mozdulatukra, fejlődik testileg, koordinációs képességben, nem utolsó sorban pedig töltődik szellemileg és lelkileg, hiszen azt az 1 órát a zenében feloldódva tölti, nem gondolva a mindennapi gondokra.
Ellenben ha csukott szemmel járnék és droidként végezném a munkámat, hogyan is venném észre a körülöttem sorakozó lehetőségeket? El nem tudom képzelni. Mindenkinek, így természetesen nekem is vannak rossz napjaim, de ilyenkor mindig ezt a gondolatmenetet futtatom végig az agyamon és azt kérdezem magamtól, hogy: "miről is maradsz le, ha falat építesz magad köré?"
A válasz ekkor már magától jön!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése