Belegondoltam abba, hogy milyen lenne az élet kihívások nélkül. Úgy tudnám elképzelni, mint valami nyugodt sivatagot, ahol előbb vagy utóbb megőrül az ember. Nincsenek érzelmek, nincsenek célok, nincs semmi, csak a végtelen látóhatár. Azonban ez nem az a mélységes nyugalom, amit akkor érzünk, ha már megcselekedtünk mindent, amit lehetett. Ez a lélek önként vállalt börtöne, a lemondás sivatagában.
Nem is gondolnánk, mennyire egyszerű ezt az állapotot elérni, főleg olyanoknak, akiket tényleg a kihívás éltet. Ha ugyanis az elfogy, kifolyik minden a kezünkből. Ezért kell újra és újra talpra állni, és menni új célok felé. Nyilván ezt fel lehet fogni tehernek, de áldásnak is. Különben mi is vinne előre minket, ugyebár? Egyébként csak tennénk a lábainkat szépen sorban egymás után, és fogalmunk sem lenne hová tartunk. Ennek is megvan a maga szépsége akkor, ha a cél pontosan a semmi és a minden élvezete. A sodródás utáni vágy is erős cél lehet. A különbség az, hogy ebben már van tudatosság és elhatározás.
Ez különböztet meg minket másoktól, ezáltal emelkedhetünk ki a szürke tömegből. Tervezés, célkitűzés, megvalósítás... nincs is ennél szebb dolog! Learatni a munkánk gyümölcsét... azt, amit az élet szánt nekünk kitartásunkért. Hinni kell ebben! Csak ebben kell hinni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése