A véglegetek embere vagyok! Sajnos túl sokan mondták már ezt nekem ahhoz, hogy képes legyek magam előtt letagadni ezen állítás valódiságát. Sosem éreztem ezt igazi problémának, hiszen úgy véltem, hogy csak előre visz. A kérdés az, hogy meddig és milyen áron.
Nem mondom el a szokásos közhelyemet, hogy: mostanában átértékelődtek bennem a dolgok. Ha őszinte akarok lenni magamhoz - márpedig miért ne akarnék - tulajdonképpen erről szól az egész életem. És hiába győzködöm magam, hogy "take it easy!", egyszerűen nem megy és kész. De már ezt sem bánom. A végletek embere vagyok. Sokszor piedesztára emelem magam a sok agyalás végett, máskor meg egy poharat tudnék vágni a saját tükörképemhez, csak hogy hagyjon már végre nyugodtan pihenni.
Meddig és milyen áron? Ugyan...ki tudhatja? Talán a tükörképem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése