Rengeteget gondolkodtam azon, hogy milyen jellegű legyen az idei évzáró-évtervező írásom. Annyi tanulságos dolgot éltem meg, hogy lassan már egy kisebb regény is összejönne belőle. Aztán arra jutottam, hogy a legtöbb értelme annak van, ha a legjelentősebb tapasztalatot osztom meg veletek, egy nem túl hosszú bejegyzésben. (Sajnos az internet világában korlátozni kell a karakterek számát. Ez egy zárójeles tanulság.)
Rengeteg munka és küzdelem van mögöttem, nem csak az elmúlt évre, 33 évre vetítve. Minden jó és rossz tapasztalás itt van bennem, örvénylik a lelkemben. Néha feltör, néha elnyomom, máskor elengedem. Sokszor megélem, mert megélni jó. Mégis újra és újra arra jutok, hogy a semmiből nem lesz semmi. Ha nem küzdök meg életem minden egyes kis érdemnek kikiáltott részéért, az semmit sem ér számomra.
Furcsa kettősség ez. Hiszek az élet rendezőerejében. Abban, hogy vannak pillanatok, amikor az elengedés segíti az események fejlődését. Néha jobban, néha kevésbé, de hiszek benne. Voltak ugyanis időszakok, amikor e nélkül túl sem éltem volna a mindennapokat. Nekem ez a nehezebb. Egy életfeladat, azt hiszem. Hinni...
Ugyanúgy hiszek viszont abban is, hogy az élet által feldobott, vagy az általam választott feladatokat végig kell vinni és meg kell tudni oldani. Van az a pillanat, amikor nem szabad tovább várni. Meg kell tenni mindent azért, hogy a "küldetés" sikerrel járjon, még akkor is, ha ott van a pakliban a bukás esélye.
Mert... más nem fogja megoldani helyettem. DE! El lehet fogadni a jóakarók segítségét!
Tolni-tolni-tolni kell az életet azzal a kellemes derűvel, hogy történjen, aminek történnie kell.
És igen! Érdemes terveket készíteni, még akkor is, ha nem minden pontját 100%-ban fogjuk betartani. Útmutató ez a továbbiakhoz. Segít, hogy ne távolodjunk el nagyon a kijelölt céloktól.
Nyitott szívvel és elmével kell hozzáállni a világhoz, még akkor is, ha sokszor legszívesebben elfordítanánk a fejünket. Persze, meg lehet tenni azt is. Lehet csak a "szép és jó" dolgokat nézni. De ha így cselekszünk, ne csodálkozzunk majd, hogy egyre csak messzebb és messzebb kerülünk a valóságtól.
Igen! Lehet csalódni és lehet szomorúnak lenni. De meg kell tanulni villámgyorsan túllépni ezeket. Ha valami nem sikerül, majd fog. Vagy fog majd valami más, mert lehet, hogy éppen nem is a azzal foglalkozunk, amivel kellene.
Merni kell elengedni a számunkra már nem aktuális momentumokat. Embereket, munkahelyeket, érzéseket stb. Az elengedés roppant nehéz. Szintén lehet életfeladat.
És ami talán a legfontosabb. Meg kell találni az egyensúlyt mindebben. Tolni, de nem addig, amíg belehalunk. Elengedni, de nem túl korán, nem túl későn. A saját tapasztalatom az, hogy ezt csak úgy lehet jól csinálni, ha folyamatosan dolgozunk magunkon. Megismerjük pontosan mit szeretnénk, vagy nagyon elcsépelten fogalmazva "mi a szívünk vágya". Ha ez megvan, van hitünk és erőnk cselekedni, túl nagy baj nem történhet.
És nem! Nem szégyen, vagy gyengeség ehhez segítséget kérni. Egy terapeuta, coach, mentálhigiéniás szakember sokat tud lendíteni az elakadásainkon.
Hallgatni, figyelni, cselekedni, segítséget kérni... számomra ez a legnagyobb tanulság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése