Hamarosan itt van életem nagy napja, az esküvőm, amit méltóképpen egy gyönyörű tánccal szeretnénk megkoronázni. A sok-sok-sok kedvenc stílus közül (ami leginkább a latinos vonulat közül kerül ki) mégis csak a zene vezette agyamat és szívemet a kiválasztásban. A konkrét előadót nem árulom el, hiszen nem akarom lelőni a poént, de annyit azért elmondhatok, hogy a hozzá tökéletesen passzoló tánc a zouk lesz. Ez az érzelmekkel, odaadással, szerelemmel teli stílus előző tánciskolámnál ragadta meg a figyelmemet, hála ezért Bartonak&Dinának mindörökre! A stílus Magyarországon annyira talán nem ismert, így mindenképpen hasznos ennek népszerűsítése, hiszen egy gyönyörű mozgáskultúráról van szó, amely tökéletes önkifejezéssé válhat 2 lelkes ember kezében... remélem a miénkben is!
2012. június 10., vasárnap
2012. június 2., szombat
Újra túra
Imádok túrázni, még akkor is, ha nem vagyok az a tipikus túrázó, aki a lehető legtöbb szabadidejét erre fordítja. Mondhatni olyan vagyok ebben, mint egy kocadohányos, ha megkívánom, nekivágok. És azt kell mondjam, ezek az alkalmak esnek a legjobban!
Több szempontból is fogamra való ez a fajta sport, éppen ezért bátran ajánlom mindenkinek! Egyrészt természetben vagyunk, gyönyörű erdőkön-mezőkön-legelőkön visz keresztül az utunk, ami már felér egy extatikus élménnyel.
Aztán ott vannak a barátok, haverok, ismerősök, ismeretlenek, akik örömmel szórakoztatnak bennünket és magukat, feledhetetlen pillanatokat teremtve.
A gyönyörű táj jó lehetőséget teremt kreativitásunk kiélésére: lehet írogatni a hamvas zöld pázsiton heveredve, fotózni a popmás panorámát, pózoló gyíkot, "beállt" barátokat, vagy éppen dallamos zenére ütemesen lépkedve, mintegy teljesítménytúraként végigtáncolni a távot.
Jótékony hatásai mellett is leteszem a voksom, hiszen pulzusmérő órával, kellemes tempóban, meg-megállva tettem meg a 10 km - kávészünet: Csobánka: Szellemi Szatócsbolt: ezt mindenkinek látnia kell!) - 10 km távot, mely rendkívül jó kardioedzésnek bizonyult!
A képek menüpont élethűen mesél utazásunkról, hangulatunkról, és mindarról a csodáról, melynek részesei lehettünk.
Több szempontból is fogamra való ez a fajta sport, éppen ezért bátran ajánlom mindenkinek! Egyrészt természetben vagyunk, gyönyörű erdőkön-mezőkön-legelőkön visz keresztül az utunk, ami már felér egy extatikus élménnyel.
Aztán ott vannak a barátok, haverok, ismerősök, ismeretlenek, akik örömmel szórakoztatnak bennünket és magukat, feledhetetlen pillanatokat teremtve.
A gyönyörű táj jó lehetőséget teremt kreativitásunk kiélésére: lehet írogatni a hamvas zöld pázsiton heveredve, fotózni a popmás panorámát, pózoló gyíkot, "beállt" barátokat, vagy éppen dallamos zenére ütemesen lépkedve, mintegy teljesítménytúraként végigtáncolni a távot.
Jótékony hatásai mellett is leteszem a voksom, hiszen pulzusmérő órával, kellemes tempóban, meg-megállva tettem meg a 10 km - kávészünet: Csobánka: Szellemi Szatócsbolt: ezt mindenkinek látnia kell!) - 10 km távot, mely rendkívül jó kardioedzésnek bizonyult!
A képek menüpont élethűen mesél utazásunkról, hangulatunkról, és mindarról a csodáról, melynek részesei lehettünk.
2012. május 23., szerda
Sajnos nem vagyok halhatatlan
Fiatalabb korunkban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy örökké fogunk élni. Egészségben, örömben, szeretetben, mert persze ez alanyi jogon jár nekünk. Aztán telnek az évek, jönnek a rossz élmények és szépen-lassan átértékelődnek a fejünkben a gondolatok. Azt kell mondjam, hogy ez az élet rendje. Megtanuljuk, mert meg kell tanulnunk a helyén kezelni mind a jót mind a rosszat, és értékelni azt, ami megadatott.
Mint mindenki, én is sokszor elkeseredem azon, hogy "milyen igazságtalan a világ". Hogy itt gürizek, kiteszem a lelkem a munkahelyemen, a kapcsolataimban, a sportban, mégsem jönnek olyan tempóban az eredmények, ahogy azt én szeretném. (Persze ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy sajnos én egy igen türelmetlen egyén vagyok.) Régen kellemesen bele tudtam süppedni az ilyen helyzetekbe, hiszen baromi kényelmes volt ez az "én nem tehetek semmiről" állapot. De amióta újra intenzíven sportolok, máshogy állok a dolgokhoz és ezáltal könnyebben is kapom a megoldásokat a problémáimra. Van, hogy konkrétan szembejön velem az utcán, vagy egy barát értékes mondatai kondítanak fejbe azzal, hogy "hahó, térj már észhez, hisz van ennél sokkal rosszabb!" És sajnos előfordul, hogy ennél sokkal súlyosabb figyelmeztetésre van szükség ahhoz, hogy felébredjek!...
Nem túl kellemes érzés a sportbaleset. Nem a fájdalommal nehéz megbirkózni, hiszen az emberi szervezet oly sok mindent elvisel. Az a szörnyű, amikor azon kell elgondolkodni, hogy mikor épülök fel teljesen, mikor edzhetek újra? Aztán jön az önbüntetés, a "csak azért is órát tartok makacsság", ami csak súlyosbít a helyzeten. Az érzések igen széles palettáján keresztül megyünk ilyenkor és megmondom őszintén nem egyszerű kikeveredni a gödörből. De ki lehet! Csak azt kell végiggondolni, hogy mit csináltunk rosszul, vagy mi miatt kaphattuk ezt a figyelmeztetést: túl gyorsan haladunk, lassulni kellene egy kicsit? Pihenni, relaxálni, töltődni? Vagy csak felelősséggel tartozni saját testünk iránt és felvenni egy rongyos védőfelszerelést? Esetleg mindezt egyszerre?
Vagy talán csak hinni-hinni-elhinni végre, hogy jó úton járunk, de egyben elfogadni azt is, hogy attól még az göröngyökkel van tele, amin igenis felbukhatunk!
Mint mindenki, én is sokszor elkeseredem azon, hogy "milyen igazságtalan a világ". Hogy itt gürizek, kiteszem a lelkem a munkahelyemen, a kapcsolataimban, a sportban, mégsem jönnek olyan tempóban az eredmények, ahogy azt én szeretném. (Persze ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy sajnos én egy igen türelmetlen egyén vagyok.) Régen kellemesen bele tudtam süppedni az ilyen helyzetekbe, hiszen baromi kényelmes volt ez az "én nem tehetek semmiről" állapot. De amióta újra intenzíven sportolok, máshogy állok a dolgokhoz és ezáltal könnyebben is kapom a megoldásokat a problémáimra. Van, hogy konkrétan szembejön velem az utcán, vagy egy barát értékes mondatai kondítanak fejbe azzal, hogy "hahó, térj már észhez, hisz van ennél sokkal rosszabb!" És sajnos előfordul, hogy ennél sokkal súlyosabb figyelmeztetésre van szükség ahhoz, hogy felébredjek!...
Nem túl kellemes érzés a sportbaleset. Nem a fájdalommal nehéz megbirkózni, hiszen az emberi szervezet oly sok mindent elvisel. Az a szörnyű, amikor azon kell elgondolkodni, hogy mikor épülök fel teljesen, mikor edzhetek újra? Aztán jön az önbüntetés, a "csak azért is órát tartok makacsság", ami csak súlyosbít a helyzeten. Az érzések igen széles palettáján keresztül megyünk ilyenkor és megmondom őszintén nem egyszerű kikeveredni a gödörből. De ki lehet! Csak azt kell végiggondolni, hogy mit csináltunk rosszul, vagy mi miatt kaphattuk ezt a figyelmeztetést: túl gyorsan haladunk, lassulni kellene egy kicsit? Pihenni, relaxálni, töltődni? Vagy csak felelősséggel tartozni saját testünk iránt és felvenni egy rongyos védőfelszerelést? Esetleg mindezt egyszerre?
Vagy talán csak hinni-hinni-elhinni végre, hogy jó úton járunk, de egyben elfogadni azt is, hogy attól még az göröngyökkel van tele, amin igenis felbukhatunk!
2012. május 2., szerda
Ó az a csodás motiváció
Újra és újra ledöbbenek azon, mennyi minden motiválhat minket nőket és persze férfitársainkat. Azt hinnénk, hogy a két nem céljai merőben különböznek egymástól, de a valóság sokszor másról árulkodik.
Hajthat minket a siker, a jobbá válás magasabb rendű eszménye, a pénz...stb. De mindebből valahogy óhatatlanul visszakanyarodunk a legkézenfekvőbb, mégis többnyire legbonyolultabb érzelemhez: a szeretethez.
Hogy mire gondolok? - Hol volt, hol nem volt... volt egyszer egy edző (igazából edzőnő) és az ő élete párja. A délceg herceg egyre csak dolgozott és dolgozott, hogy megteremtse szíve választottjának azt az életszínvonalat, amit úgy gondolt, hogy kedvese elvár tőle, mindeközben azonban szépen-lassan elfelejtette, hogy ki is ő valójában: mik az igényei, mit szeret csinálni szabadidejében, mi az, ami feltölti és kiszakítja a mindennapok forgatagából. Az edzőnő - akit jelen esetben kisebb túlzással nevezzünk...hm...maradjunk az edzőnőnél :) - csak próbálta rugdosni szerelmét az elmozdulás felé, de nem nagyon sikerült a projekt. Aztán történt egy nap, hogy egyszerűen csak elfogadta hercege aktuális állapotát, és elkezdett hinni abban, hogy a puszta példamutatásával segít a legtöbbet.
Szépen lassan kezdtek jobbra fordulni a dolgok. A herceg egyre nyitottabb és boldogabb lett, ami automatikusan magával hozta a fejlődést, fejlődésüket is. És csak haladtak együtt tovább a kijelölt úton... míg boldogan éltek... és élnek, még most is!
Hol volt, hol nem volt, a hétvégén görkoritúrán voltunk, Nagymaroson. Először is: igen, létezik olyan, hogy görkorcsolya túra. Másodszor pedig: a Dunakanyar még mindig szívmelengető látvány. Harmadszor: sosem voltam még olyan büszke csapattársaimra, mint akkor. Többen jöttek el ugyanis úgy, hogy életükben nem volt még a lábukon görkorcsolya. Edzőnk nagy szakértelemmel és lelkesedéssel igyekezett átadni minden tudását a korizásról abban a röpke 2 órában, amennyi időnk az út előtt még megmaradt. Nekivágtunk... és mindannyian lenyomtuk a Nagymaros és Zebegény között húzódó 14 km-t. Ez nem hangzik olyan soknak, de fájó, vérző lábbal, bizonytalanul... ez maga az "akaraterő diadala". És a motivációé, amit lelkünk legmélyéről merítünk ahhoz, hogy szeretni tudjuk önmagukat.
Egy ilyen kihívás után, a lehetetlen már nem is létezik!
Hajthat minket a siker, a jobbá válás magasabb rendű eszménye, a pénz...stb. De mindebből valahogy óhatatlanul visszakanyarodunk a legkézenfekvőbb, mégis többnyire legbonyolultabb érzelemhez: a szeretethez.
Hogy mire gondolok? - Hol volt, hol nem volt... volt egyszer egy edző (igazából edzőnő) és az ő élete párja. A délceg herceg egyre csak dolgozott és dolgozott, hogy megteremtse szíve választottjának azt az életszínvonalat, amit úgy gondolt, hogy kedvese elvár tőle, mindeközben azonban szépen-lassan elfelejtette, hogy ki is ő valójában: mik az igényei, mit szeret csinálni szabadidejében, mi az, ami feltölti és kiszakítja a mindennapok forgatagából. Az edzőnő - akit jelen esetben kisebb túlzással nevezzünk...hm...maradjunk az edzőnőnél :) - csak próbálta rugdosni szerelmét az elmozdulás felé, de nem nagyon sikerült a projekt. Aztán történt egy nap, hogy egyszerűen csak elfogadta hercege aktuális állapotát, és elkezdett hinni abban, hogy a puszta példamutatásával segít a legtöbbet.
Szépen lassan kezdtek jobbra fordulni a dolgok. A herceg egyre nyitottabb és boldogabb lett, ami automatikusan magával hozta a fejlődést, fejlődésüket is. És csak haladtak együtt tovább a kijelölt úton... míg boldogan éltek... és élnek, még most is!
Hol volt, hol nem volt, a hétvégén görkoritúrán voltunk, Nagymaroson. Először is: igen, létezik olyan, hogy görkorcsolya túra. Másodszor pedig: a Dunakanyar még mindig szívmelengető látvány. Harmadszor: sosem voltam még olyan büszke csapattársaimra, mint akkor. Többen jöttek el ugyanis úgy, hogy életükben nem volt még a lábukon görkorcsolya. Edzőnk nagy szakértelemmel és lelkesedéssel igyekezett átadni minden tudását a korizásról abban a röpke 2 órában, amennyi időnk az út előtt még megmaradt. Nekivágtunk... és mindannyian lenyomtuk a Nagymaros és Zebegény között húzódó 14 km-t. Ez nem hangzik olyan soknak, de fájó, vérző lábbal, bizonytalanul... ez maga az "akaraterő diadala". És a motivációé, amit lelkünk legmélyéről merítünk ahhoz, hogy szeretni tudjuk önmagukat.
Egy ilyen kihívás után, a lehetetlen már nem is létezik!
2012. április 13., péntek
Az akaraterő diadala
Amikor gyermek voltam, mindig jobbá akartam tenni a világot, beleértve másokat, magamat és a szüleimet is. Egy ideig még elhittem, hogy ez lehetséges, és úgy véltem, hogyha halált megvető bátorsággal és kegyetlen őszinteséggel fordulok a környezetem felé, azzal segítek... mindenen... mindenkin.
Így esett az eset, hogy elhatároztam, anyukámnak meg kell tanulnia úszni! Olyan 9 lehettem, ő pedig teljesen antisport ember. Nem is emlékszem már, hogy meddig győzködtem arról, hogy egyáltalán gondolkozzon el a dolgon és ne csapja rám a kamraajtót, valahányszor felhozom az egyébként zseniálisnak vélt ötletemet.
Azt azért tudni kell rólam, hogy nem vagyok egy egyszerű eset. Ha valamit igazán akarok, akkor azt előbb-utóbb - vagy szép szóval, vagy mélyebb ráhatással -, elérem. Nem adtam fel! Olyan 1 teljes évig bombázhattam az érveimmel, mire azt hiszem elfáradt és igent mondott. Ekkora a projektbe már az egész család bekapcsolódott. Bátyám besegített a tanításba, jobban mondva ugrásra készen állt, ha esetleg anyukám elmerült volna a habokban. A barátnők azt tervezgették, hogy milyen díjjal jutalmazzuk akkor, ha valami csoda folytán tényleg sikerül neki, és épségben eljut az 50 m hosszú medence egyik végéből a másikba.
Keményen edzettünk együtt, egy egész nyáron át. Eljött az augusztus, ahol prezentálnunk kellett mire jutottunk. Édesanyám az úszással, én meg az idegeim helyrepakolásával. :) Akkoriban nem voltam az a kifejezetten nyugodt típus. Az oroszkrém tortát minden esetre bekészítettük a hűtőbe, és kimentünk a strandra.
A következő kép: feszült csend, izgalom, bátyám figyelő tekintete a szomszéd sávban és anya nekiindul a távnak. Még most is emlékszem, mennyire aranyos volt, ahogy frissen megszerzett tudásával igyekezett felülkerekedni saját félelmein és kétségein. És megcsinálta! Elhozva életembe a végtelen büszkeség érzését. Azt a fajtát, amit nem magad miatt érzel, hanem azért, mert mások kaptak valami jó általad. Sokszor szerénykedünk ezen a téren, pedig csak bele kellene gondolunk abba, hogy nekünk mennyi nagyszerű élményt adnak mások. Akkor miért is ne működne ez oda-vissza?
Ő volt az első, a tökéletes első tanítványom. Ráébredtem általa, hogy legyél akárki, rendelkezz akármilyen képességgel, bizonyos helyzetekben ez semmit nem jelent. Akkor mi számít igazán? Egyes egyedül az akaraterő, és annak diadala sokszor saját magunk felett.
Így esett az eset, hogy elhatároztam, anyukámnak meg kell tanulnia úszni! Olyan 9 lehettem, ő pedig teljesen antisport ember. Nem is emlékszem már, hogy meddig győzködtem arról, hogy egyáltalán gondolkozzon el a dolgon és ne csapja rám a kamraajtót, valahányszor felhozom az egyébként zseniálisnak vélt ötletemet.
Azt azért tudni kell rólam, hogy nem vagyok egy egyszerű eset. Ha valamit igazán akarok, akkor azt előbb-utóbb - vagy szép szóval, vagy mélyebb ráhatással -, elérem. Nem adtam fel! Olyan 1 teljes évig bombázhattam az érveimmel, mire azt hiszem elfáradt és igent mondott. Ekkora a projektbe már az egész család bekapcsolódott. Bátyám besegített a tanításba, jobban mondva ugrásra készen állt, ha esetleg anyukám elmerült volna a habokban. A barátnők azt tervezgették, hogy milyen díjjal jutalmazzuk akkor, ha valami csoda folytán tényleg sikerül neki, és épségben eljut az 50 m hosszú medence egyik végéből a másikba.
Keményen edzettünk együtt, egy egész nyáron át. Eljött az augusztus, ahol prezentálnunk kellett mire jutottunk. Édesanyám az úszással, én meg az idegeim helyrepakolásával. :) Akkoriban nem voltam az a kifejezetten nyugodt típus. Az oroszkrém tortát minden esetre bekészítettük a hűtőbe, és kimentünk a strandra.
A következő kép: feszült csend, izgalom, bátyám figyelő tekintete a szomszéd sávban és anya nekiindul a távnak. Még most is emlékszem, mennyire aranyos volt, ahogy frissen megszerzett tudásával igyekezett felülkerekedni saját félelmein és kétségein. És megcsinálta! Elhozva életembe a végtelen büszkeség érzését. Azt a fajtát, amit nem magad miatt érzel, hanem azért, mert mások kaptak valami jó általad. Sokszor szerénykedünk ezen a téren, pedig csak bele kellene gondolunk abba, hogy nekünk mennyi nagyszerű élményt adnak mások. Akkor miért is ne működne ez oda-vissza?
Ő volt az első, a tökéletes első tanítványom. Ráébredtem általa, hogy legyél akárki, rendelkezz akármilyen képességgel, bizonyos helyzetekben ez semmit nem jelent. Akkor mi számít igazán? Egyes egyedül az akaraterő, és annak diadala sokszor saját magunk felett.
2012. április 3., kedd
A Városliget és az én szürreális álmom
Megérkezett a jó idő, a fejembe meg a gondolat, hogy el kellene menni futni. Az első próbálkozásom nem járt túl nagy sikerrel, mivel éppen akkor tornádó jellegű szelek tomboltak, melyek vastag rétegben hordták a port a futáshoz létszükségletű szerveimbe.
A hét elején azonban egy fantasztikus élményben volt részem. Akkor vágtam neki a - viszonylag egyenletes tempóban végigkocogott - utazásomnak, amikor már éppen sötétedett. Mivel a Városliget mellett lakom, így az útvonal adott volt, nekivágtam a mini erdőnek. Perceken belül úgy éreztem magam, mintha egy színdarabba, vagy egy filmbe cseppentem volna. Mindenhol narancsos fények villództak, a lampionokkal kivilágított kertek nyüzsgő melegséget árasztottak, a levegő pedig andalítóan édes volt.
A páratlan élményt fokozta az a kép, hogy mindenfelé keresztbe-kasba futó, bicikliző, görkorizó embereket láttam, akik úgy bukkantak elő a fák mögül, mintha csak a sötétség gyermekei volnának. Tekintetükből vidámság, elszántság és édes melankólia sugárzott. Igyekeztek eljutni valahová, de az, hogy ezt az utat kivel, mennyi idő alatt teszik meg, igazából teljesen mindegy volt. Akkor és ott tökéletesen egybeolvadtak azzal az oázissal, amit Városligetnek nevezünk. Olyan volt, mintha mindannyian ugyanazért a célért oldódtunk volna fel ebben a bársonyos, kellemes érzésben, amit csak megemelkedett pillanatokban, vagy maximálisan ellazulva és kiürülve érhetünk el.
A hét elején azonban egy fantasztikus élményben volt részem. Akkor vágtam neki a - viszonylag egyenletes tempóban végigkocogott - utazásomnak, amikor már éppen sötétedett. Mivel a Városliget mellett lakom, így az útvonal adott volt, nekivágtam a mini erdőnek. Perceken belül úgy éreztem magam, mintha egy színdarabba, vagy egy filmbe cseppentem volna. Mindenhol narancsos fények villództak, a lampionokkal kivilágított kertek nyüzsgő melegséget árasztottak, a levegő pedig andalítóan édes volt.
A páratlan élményt fokozta az a kép, hogy mindenfelé keresztbe-kasba futó, bicikliző, görkorizó embereket láttam, akik úgy bukkantak elő a fák mögül, mintha csak a sötétség gyermekei volnának. Tekintetükből vidámság, elszántság és édes melankólia sugárzott. Igyekeztek eljutni valahová, de az, hogy ezt az utat kivel, mennyi idő alatt teszik meg, igazából teljesen mindegy volt. Akkor és ott tökéletesen egybeolvadtak azzal az oázissal, amit Városligetnek nevezünk. Olyan volt, mintha mindannyian ugyanazért a célért oldódtunk volna fel ebben a bársonyos, kellemes érzésben, amit csak megemelkedett pillanatokban, vagy maximálisan ellazulva és kiürülve érhetünk el.
2012. április 2., hétfő
Igények és elvárások
Nem tudom megítélni, hogy jó-e vagy sem az a másokkal kapcsolatos elméletem, hogy mindenki a lehető legtöbbre törekszik a mindennapokban, ebből kifolyólag viszonylag egészséges igényekkel és elvárásokkal rendelkezik a környezete és önmaga felé. A naivságomat - sajnos - már jó ideje elveszítettem, így természetesen tisztában vagyok azzal, hogy mindez csak illúzió. A kérdésem azonban az, hogy miért ne fordulhatnánk így egymás felé az első találkozásokkor. Előítéletek, társadalmi elvárások, gyarló és kicsinyes emberi érzelmek nélkül.
Lehet, hogy mégis naiv vagyok egy csöppet! Csak abba szoktam belegondolni, hogy mennyi nagyszerű kapcsolati lehetőség úszik el a szemünk előtt csupán a miatt, hogy nem látjuk a fától az erdőt. Mert hallgatunk mások irigy szavára, a saját kis kétségeinkre, amikkel bezárjuk az építő lehetőségeket magunk előtt. Pedig a kellemes csalódásnál kevés jobb érzés van a világon. Mióta edzősködöm én is tisztábban látom az ezzel kapcsolatos összefüggéseket.
Bárki is jön hozzám egyszer, vagy többször órára, igyekszem mindig a lehetőségeket meglátni benne és azt erősíteni. Fantasztikus érzés megélni azt, ahogy kinyílik egy személyiség, fogékonnyá válik a finom mozdulatukra, fejlődik testileg, koordinációs képességben, nem utolsó sorban pedig töltődik szellemileg és lelkileg, hiszen azt az 1 órát a zenében feloldódva tölti, nem gondolva a mindennapi gondokra.
Ellenben ha csukott szemmel járnék és droidként végezném a munkámat, hogyan is venném észre a körülöttem sorakozó lehetőségeket? El nem tudom képzelni. Mindenkinek, így természetesen nekem is vannak rossz napjaim, de ilyenkor mindig ezt a gondolatmenetet futtatom végig az agyamon és azt kérdezem magamtól, hogy: "miről is maradsz le, ha falat építesz magad köré?"
A válasz ekkor már magától jön!
Lehet, hogy mégis naiv vagyok egy csöppet! Csak abba szoktam belegondolni, hogy mennyi nagyszerű kapcsolati lehetőség úszik el a szemünk előtt csupán a miatt, hogy nem látjuk a fától az erdőt. Mert hallgatunk mások irigy szavára, a saját kis kétségeinkre, amikkel bezárjuk az építő lehetőségeket magunk előtt. Pedig a kellemes csalódásnál kevés jobb érzés van a világon. Mióta edzősködöm én is tisztábban látom az ezzel kapcsolatos összefüggéseket.
Bárki is jön hozzám egyszer, vagy többször órára, igyekszem mindig a lehetőségeket meglátni benne és azt erősíteni. Fantasztikus érzés megélni azt, ahogy kinyílik egy személyiség, fogékonnyá válik a finom mozdulatukra, fejlődik testileg, koordinációs képességben, nem utolsó sorban pedig töltődik szellemileg és lelkileg, hiszen azt az 1 órát a zenében feloldódva tölti, nem gondolva a mindennapi gondokra.
Ellenben ha csukott szemmel járnék és droidként végezném a munkámat, hogyan is venném észre a körülöttem sorakozó lehetőségeket? El nem tudom képzelni. Mindenkinek, így természetesen nekem is vannak rossz napjaim, de ilyenkor mindig ezt a gondolatmenetet futtatom végig az agyamon és azt kérdezem magamtól, hogy: "miről is maradsz le, ha falat építesz magad köré?"
A válasz ekkor már magától jön!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)