Welcome 2017

Minden évben készítek egy "évzáró" bejegyzést, amiben összegzem mit értem, értünk el, hogyan éltem meg mindezt és hogy mennyire büszke vagyok minderre... De idén valahogy nem volt hozzá ingerenciám. Talán azért, mert olyan intenzív évet éltem meg, hogy le se tudnám írni értelmesen.

Illetve van egy másik - sokkal mélyebb - ok, amiért most ezt passzolnám. Sikerült mindent akkor és ott lezárnom. Évekig küzdöttem korábban azon, hogy erre képes legyek. És talán éppen ez a pussolás volt az, ami megakadályozott rengeteg dologban. Az önmagam megerőszakolása azzal, hogy mindig minden ugyanolyan fontos volt... a magánéletem, a munkám, a karrierem. Aztán valahol szeptember környékén elfogytam, elfáradtam ebben és rádöbbentem arra, hogy képes vagyok priorizálni. Nem azért, mert annyira szerettem volna. Azért, mert már máshogy nem tudtam létezni, alkotni.

A kreativitásom elkezdett kihunyni, ami nélkül számomra azonban nincs élet. Ekkor behúztam a kéziféket. :) És elkezdtem végre élvezni mindazt, ami megadatott! Nem rástresszelni minden apró dologra, különösen nem azokra, amikhez valójában semmi közöm sincsen. Elengedtem embereket, élethelyzeteket. Elfogadtam, hogy segíteni is csak akkor lehet, ha van a másikban elég alázat ahhoz, hogy elfogadja. Újra elkezdtem látni és érezni, hogy az élet nem fekete és fehér. És ekkor elengedtem szépen mindezt...

Úgy voltam vele, hogy lássuk mi marad. Lássuk mire vagyok hivatott, mire szánt az élet. Mi mozgat meg és mi hajt előre... tudok-e igazán szívből igent, vagy nemet mondani. Szeretni, égni, szenvedéllyel élni és munkálkodni. És a válaszok lassan elkezdtek érkezni...

Úgyhogy Welcome 2017!

És hogy mit kívánok tiszta szívből mindenkinek? Azt, hogy engedje el a kényszereket, a boldogtalanságot, a szorongást és félelmet! Keressen, kutasson, alkosson és előbb vagy utóbb de megkapja a kéréseire, a kérdéseire a választ!

A jóga és én

Az egyik legszebb dolog az életben a változás… tetszik van nem, ez egy olyan változó, amivel mindig számolnunk kell. Pár évvel ezelőtt elképzelni sem tudtam, hogy akár egyetlen percre is belassuljak. Csak rohantam-rohantam és észre sem vettem, hogy ezzel egy időben az élet is elrohan mellettem.

Internet, facebook, instagram, chat, munka-munka-munka, nem alvás and so on… Az ember hamar kiég, ha nem jön rá időben, hogy ez a fajta élet sokba kerül! Szerencsére, vagy inkább hála az égnek események sorozata rádöbbentett arra, hogy nem szükséges ekkora hibát elkövetnem ahhoz, hogy előrébb jussak.

Nem hazudok, rohadt nehéz volt leállni, és nem is ment – ma sem megy – túl hosszú időre. A hozott „anyag” elég sok mindent meghatároz bennünk. DE! Ha a kontroll a kezünkben – és nem másokéban van, akkor mi döntünk az életünkről. Nekünk kell gondoskodnunk arról, hogy produktív, egészséges és boldog mindennapjaink legyenek. Mert higgyétek el: más nem fog! Igenis önző világban élünk, de ezen is változtathatunk. Ha mi rendben vagyunk, képesen leszünk valóban törődni másokkal. Ha nem, akkor veszett fejsze nyele.

És hogy miért írom le mindezt?

Számomra a jóga nem egy spiritualitással átitatott, túllihegett, túlhipe-olt, megfoghatatlan valami…

Engem a jóga lelassít, rendbe rakja a gerincem, tartást ad, rugalmasságot.

Közelebb hozza hozzám a vendégeimet, barátaimat, kellemes, sokszor vicces pillanatokat teremt, amit fantasztikus érzés megélni.

Arra tanít, hogy a pillanatban éljek! Ne rágódjak a múlton, ne gondolkozzak egyfolytában a jövőn. 

Csak legyek… önmagamnak… azoknak akik fontosak nekem és akiknek – én – fontos vagyok.

Így vagyok én ezzel a jóga dologgal. J

A tehetség utat tör magának

Pár héttel ezelőtt a tánctanárommal beszélgettünk arról, hogy vajon az emberek hány százaléka csinálja azt a mindennapokban, amit szeret, illetve mekkora része teheti meg azt, hogy kibontakoztassa a benne rejlő tehetséget és lehetőségeket.

Alapvetően mindketten  a művészvilágból jöttük, ahol nyilván sokkal egyértelműbben mutatkoznak meg a tehetség jelei, illetve sokkal intenzívebb az azért való küzdelem, hogy mindez ne menjen kárba. Mégis láttuk emberek "bukását" és megkeseredését, hiszen az a törekvés, hogy fent maradjunk a víz tetején nagyon sok áldozattal jár.

Sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy mindez megéri-e. És az évek során most először tudom teljes mellszélességgel azt mondani, hogy igen! Most van ugyanis életemben először az a korszakom, amikor 100%-ban azt csinálom, amit szeretek.

Persze... küzdelem volt eljutni idáig. És kiábrándító volt azzal szembesülni, hogy emberek azt gondolják, edzőnek lenni "semmi". Egy szakmunka, egy fizikai munka, amiben semmilyen szellemi kihívás nincsen. Amikor először kaptam ezt az arcomba, felháborodtam. Ezt követően egy olyan kemény, gondolkodós, utánanézős napom következett, hogy este már csak mosolyogni tudtam ezen a kijelentésen.

De azért hadd fűzzek hozzá némi - rövid - magyarázatot. Edzőnek lenni a világ egyik legnagyobb kihívása.

A személyi edzés - ahogy a medve sem - nem játék! Emberek egészségével, életével, betegségével, gerincével, tartásával, izmaival, túlsúlyával, étkezésével stb. foglalkozunk. Olyan vendégek jönnek hozzánk, akik életminőség, egészségjavulást várnak, vagy a fájdalmaik enyhülését. Minden egyes edzés - jó értelemben - kihívás, hiszen folyamatosan mérlegelnünk kell az adott állapotot, azt hogy hova szeretnénk eljutni. Arról nem is beszélve, hogy nyilván figyelembe kell venni milyen napja, kedve, problémája, élethelyzete, munkahelyi, családi problémája van edzettünknek. Hiszen emberek vagyunk... emberségesen kell viselkednünk egymással.

Persze nyilván vannak olyan edzők, akik ugyanazt a sablon gyakorlatsort nyomják le újra és újra. Erről nem szeretnék véleményt alkotni. Elképzelhető, hogy vannak vendégek, akiknek valamiért erre van szüksége.

Az én vendégeim azonban rendkívül érzékenyek és szeretik, ha változatos és hatékony programot kapnak edzésről-edzésről. Egy ilyen terv elkészítése pedig szellemileg... igen szellemileg elég kimerítő folyamat. Nem is beszélve arról, hogy ha nem a telefonunkat nyomkodjuk, hanem végig arra koncentrálunk, hogy az egyes feladatok helyesen legyenek végrehajtva, az egy napban 8-10 óra kőkemény figyelem. Szerintem ez elég kimerítő, de lehet csak én vagyok papírkutya.

Szóval, hogy bánom-e hogy reggel 4-kor kelek és éjfélkor fekszem? Addig nem, amíg azt látom, hogy ezzel segítek másokon. Nem tudom megmondani, miért van ez bennem. És azt sem állítom, hogy válogatás nélkül mindenkinek ajánlgatom a segítségem. Feleslegesnek érzem. Aki nem akar változni, jobbá tenni az életét, az nem is fog törekvéseket tenni ez irányba. Csak azért írom ezt, mert nem akarom úgy beállítani magam, mint Teréz anya. Közel sem vagyok az, sem olyan jó, sem olyan önzetlen. Dehogy! De a szakmám egy igen fontos alapmomentuma ez. Legalábbis a számomra.

Én ezért csinálom, ezért dolgozom ennyit és jelenleg úgy érzem, hogy maximálisan megéri az energiabefektetést! :)

Újrakezdés augusztusban

Augusztus... a kedvenc hónapom!

Már akkor az volt, amikor még csak diák voltam, hiszen ez volt az az utolsó 31 nap, amit "szabadon" tölthettem. Gondoltam én. :) Persze felnőtt koromra átértékelődtek a miértek. Az viszont nem változott a fejemben, hogy ezt tartom az év legproduktívabb hónapjának, még akkor is, ha valljuk be őszintén ilyenkor senkinek sincs kedve dolgozni, sportolni, edzőterembe járni stb. Mindenki a szabadba vágyik... jelzem teljesen jogosan. :)

Éppen most tértem vissza Csíkszentmihályi könyvéhez (Az öröm művészete), amiben sok más okosság mellett azt boncolgatja, hogy mitől vagyunk boldogabbak az édes semmit tevéstől, vagy az értelemmel gazdagított aktív programoktól. A válasz természetesen az utóbbi. Nyilván hulla fáradt állapotban nehéz elképzelni azt, hogy egy órácska sport feldobhatja a napunkat, vagy akár az egész hetünket. Nekem sem tisztem ezt bizonyítani, vagy bizonygatni. Én azt mondom, próbáld ki!

Próbáld ki egyszer azt, hogy a munkából hazaesve nem a TV előtt fejezed be a napod, hanem egy kellemes futással, gyúrással vagy jógával. Menj ki sétálni egy kicsit, vagy focizz egyet a gyerekeddel a parkban. Annyival magasabb minőségben fejezed így be a napodat! Egy szép aktív levezetéssel a végén, ami kellemesen lefáraszt fizikailag, mentálisan viszont megtisztít. Lehetőséget ad átértékelésre, a napod tisztes lezárására.

Ugyanígy vagyok én ezzel a csodás nyári hónappal is. Miért tölteném passzívan, amikor annyi lehetőséget tár elém ez a fantasztikus idő. Az új "évad" megtervezésére... a továbbképzések feltérképezésére... célok kitűzésére. Nem arról beszélek, hogy túl kell pörögni a napokat. Csak azt, hogy felesleges várni szeptemberig arra, hogy belekezdjünk új dolgokba. Az olyan lenne, mintha egészen addig parkolópályán tartanánk az életünket. Aminek semmi értelme sincsen.

Vagy az adott pillanatban élsz, vagy elveszel a múlt és a jövő közötti szüntelen ingázásban. Cselekedj most, mert ez az újrakezdés időszaka!

Odafigyelés és fontossági sorrend

Kép forrása: weheartit.com

Furcsa álmom volt az éjszaka. Reggelre kicsit meg is borultam tőle. Azt álmodtam, hogy gyerek vagyok és egy teljesen normális családban élek. Már amennyire ez az én világomban létező dolog lehet. Volt anyám, apám, testvérem... mindenki boldog és egészséges volt. Nem ment a háború, a küzdelem a függőségekkel, betegségekkel, szokásokkal, mániákkal. Nem játszottunk hatalmi harcokat, sem szerepjátékokat. Nem akartuk minden áron megváltoztatni a másikat. Merthogy lehet így is élni, ugye?

Igen, lehet! Felnőttként nyilván már tudom, vagyis sejtem ezt. Mivel sosem volt, így igazán sosem akartam családot. Vagyis fogalmazzunk úgy, hogy véleményem szerint két ember is alkothat teljes értékű közösséget nem kellenek hozzá külső tényezők mint ház és fehér kerítés, autó vagy két gyerek.
Egy dolog viszont kell hozzá! Egészség... Mentális és fizikai egyaránt. Ezek nélkül olyan az élet, mintha felépítettünk volna egy rohadt nagy luxus épületet csak éppen alapok nélkül.

Gondoljunk csak bele. Nem felelőtlenség ez? Létrehozunk egy látszatvilágot, ami bármelyik pillanatban összedőlhet alattunk magával temetve mindent, amiért addig dolgoztunk, mindenkit, akikért felelősséget vállaltunk. Ijesztő gondoltat...

De hogyan is lehet megfelelően alapozni? Milyen módokon lehet megteremteni azt a fajta egészséget, amivel kiegyensúlyozott életet élhetünk családunkkal együtt?

A választ én két egyszerű fogalomban találtam meg.
Odafigyelés és fontossági sorrend.

Egyrészt figyelem... figyelni arra:
- amit a testünk súg nekünk
- amit a másik tekintete sugároz
- amit gyermekünk akar közölni velünk
- amit a természet üzen nekünk
- amit a lelkünk kíván
- amivel a szellemünket ki tudjuk elégíteni
- amit egy egyszerű pillanat nyújthat
- ami igazán kikapcsol
- ami valóban boldoggá tesz

Nincs sem kényszer, sem társadalmi elvárás, sem programozott élet. Mindenki más és más célok megvalósítására született. De a figyelem mindenkinek ugyanúgy megkönnyítheti az útját.

Másrészt a prioritás... észrevenni mi a fontosabb:
- egy facebook üzenetre való válasz, vagy az, hogy észrevedd valaki rád mosolygott a metrón?
- a híradó megnézése, vagy az, hogy lásd a gyermeked mit rajzold neked az óvodában?
- egy új szint kedvenc számítógépes játékodban, vagy egy kellemes sütögetés a barátaiddal?
- a telefonod nyomogatása, vagy az, hogy 1 óra edzésbe beletegyél mindent, ami csak a csövön kifér?(Csak hogy alaptémánál maradjunk... :))

Mi tehát a fontosabb? Tedd fel magadnak ezt a kérdést, amikor a sport, valódi kapcsolatok, töltődés helyett ismét valami lényegtelen dolgot választasz kényelemből, félelemből, lustaságból, gyávaságból.

Semmi nem ér annyit, mint az egészség!

Első közös fotózás

Hogy honnan is jött az öltet? Onnan, ahonnan sosem gondoltam volna. Amikor évekkel ezelőtt úgy döntöttem, hogy az edzői hitvallás mellett teszem le a voksomat, a férjem lelkesen támogatott.

Majd amikor fél fizetéseket költöttem el az újabb és újabb továbbképzésekre... még mindig lelkesen támogatott. (Bár ez jelenleg is tart és csak egyre rosszabb. :))

Sosem hittem, hogy eljön az az idő, amikor majd ő is erre az útra lép. Persze-persze... ez nem személyi edzés, ez jóga! Kérte már ki magának többször... a lényeg mégis ugyanaz. Egy újabb közös terület az életünkben, amiért lehet élni-halni-lelkesedni. De azt hiszem, nem csak engem lepett meg azzal, hogy jóga oktató lett. (És itt emelném ki, mert tőle sosem fogjátok hallani - hamarosan - fitness instruktor (IWI) lesz.)

Szerintem én még mindig nem fogtam fel, hogy ez történt. Ez a legnagyobb dolog a világon. Amikor a saját párod csatlakozik hozzád az élét egy másik területén is. Bár valljuk be őszintén, hogy erre nagyobb volt az esély, mint arra, hogy belőlem lesz informatikus. Nah de ezt hagyjuk is. :)

A fotózásra való felkészülésről majd egy másik bejegyzésben írok, jelenlegi hírem, hogy végre felkerültek a blogra azok a gyöngyszemek, amiket Lévay Máté fotósunknak köszönhetünk, illetve a Púder Bárszínház és Galéria nevű csodás helynek, melyet mindenkinek csak ajánlani tudok. :)

A képeket itt találjátok:

http://www.lyndafitness.hu/p/kepekben.html

Kitartásmentes élet

Rengeteget agyaltam azon, miért hiszik oly sokan, hogy az eredmények és az érdemek majd az ölükbe hullanak előbb vagy utóbb. Mi lehet e mögött? Félresiklott szocializáció, elkényeztetett nevelés? Elkényelmesedett élet? És ott a másik fele a valóságnak, amikor azt látod, hogy vannak emberek, akiknek mindenért véresen meg kell küzdeniük. Sokaknak a betevő falatért is. Ők vajon hogyan csinálják?

Amikor felteszem a kérdést egy-egy kétkedően velem vitázó, változtatni valójában nem akaró jóakarómnak, hogy: miért is nem lépsz már arra az útra, amin járnod kéne? A válasz az, hogy mert nehéz. Nehéz végigvinni egy diétát. Nehéz heti négyszer, ötször eljárni sportolni. Nehéz megfőzni másnapra a - jó esetben nem szeméttel teli - táplálékot. Nehéz, mert elfáradok. Vagy már eleve fáradt vagyok? Hmmmm...

Az élet nehéz. Csak az nem mindegy, hogy milyen szinten az.

Ha bunkó lennék - és mint ismeretes tudok azért az lenni - akkor felkiáltanék, hogy nemáááááár! Emberek! Örüljünk már annak, hogy nincs más problémánk, mint hogy egészséges kaját tömjünk a fejünkbe és hogy némi sport tevékenységgel fitten tartsuk a szervezetünket.
(Naiv énem szerint mindezt azért, hogy életünk során majd valami hasznosat hagyjunk magunk mögött az utókorra.)

Ennyi a feladat.
Nem az, hogy miből fizessük ki holnap az albérletet, mert ugye saját lakásra esélyünk sincs.
Nem az, hogy felkutassuk hol a legolcsóbb a hulladékból készült párizsi.
Annyi a feladat, hogy ha már megtehetjük, éljünk energikusan és lehetőleg hosszan, tartalmasan.

Tényleg nem értem, hogy ebbe hogy férnek bele a kifogások. Írtam már róluk... nem szeretnék újra. Csak annyit mondhatok, hogy aki mer, az nyer. Aki akar, az cselekszik. Akinek fontos a tiszta élet, az tesz érte.

De ugye papolni azt könnyű... Könnyű lenne, ha mindezt nem éltem volna át én is családom, saját magam által. Mindig is az a megmentő típus voltam. Először édesanyámat akartam megmenteni saját magától, majd családomat a különböző egészségügyi problémáktól, a világot a nehézségektől és a szegénységtől és a szenvedéstől... De úgy tűnik, mind igen nagy falatnak bizonyult. Nem mondom, hogy elbuktam. Csak rosszkor és rossz helyen akartam cselekedni. Mert arra azért rádöbbentem az évek során, hogy nem megmentő, hanem segítő vagyok. Segíteni pedig csak annak lehet, aki akarja a változást. Aki kér, kérdez, bízik és tesz érte.

Megtaláltam a helyemet a világban és rám találtak azok az emberek, akik mellett valóban ott a helyem, mert bíznak bennem, mint edzőben, barátban és igénylik, hogy ott álljak mellettük, míg el nem érik a céljukat. Barátként pedig akár utána is.

Ők akarnak és tudnak is fejlődni. Felmérik és megértik, hogy a változás egy örök dinamikájú folyamat. Nem megy egyik napról a másikra, de nem is szabad tovább húzni annál, mint ahogy az már aktuális lenne.

Legalább akkora küzdelmeknek vagyok szemtanúja, mint amekkorákat én is átélek folyamatosan újra és újra. Önmagammal, a világgal, megbízókkal és családtagokkal. A tanulság - amit a tapasztalat hozott meg az életembe, azt hiszem - hogy itt nincsenek győztesek és vesztesek.

Egyetlen embert kell legyőznünk nap mint nap... saját magunkat!