Odafigyelés és fontossági sorrend

Kép forrása: weheartit.com

Furcsa álmom volt az éjszaka. Reggelre kicsit meg is borultam tőle. Azt álmodtam, hogy gyerek vagyok és egy teljesen normális családban élek. Már amennyire ez az én világomban létező dolog lehet. Volt anyám, apám, testvérem... mindenki boldog és egészséges volt. Nem ment a háború, a küzdelem a függőségekkel, betegségekkel, szokásokkal, mániákkal. Nem játszottunk hatalmi harcokat, sem szerepjátékokat. Nem akartuk minden áron megváltoztatni a másikat. Merthogy lehet így is élni, ugye?

Igen, lehet! Felnőttként nyilván már tudom, vagyis sejtem ezt. Mivel sosem volt, így igazán sosem akartam családot. Vagyis fogalmazzunk úgy, hogy véleményem szerint két ember is alkothat teljes értékű közösséget nem kellenek hozzá külső tényezők mint ház és fehér kerítés, autó vagy két gyerek.
Egy dolog viszont kell hozzá! Egészség... Mentális és fizikai egyaránt. Ezek nélkül olyan az élet, mintha felépítettünk volna egy rohadt nagy luxus épületet csak éppen alapok nélkül.

Gondoljunk csak bele. Nem felelőtlenség ez? Létrehozunk egy látszatvilágot, ami bármelyik pillanatban összedőlhet alattunk magával temetve mindent, amiért addig dolgoztunk, mindenkit, akikért felelősséget vállaltunk. Ijesztő gondoltat...

De hogyan is lehet megfelelően alapozni? Milyen módokon lehet megteremteni azt a fajta egészséget, amivel kiegyensúlyozott életet élhetünk családunkkal együtt?

A választ én két egyszerű fogalomban találtam meg.
Odafigyelés és fontossági sorrend.

Egyrészt figyelem... figyelni arra:
- amit a testünk súg nekünk
- amit a másik tekintete sugároz
- amit gyermekünk akar közölni velünk
- amit a természet üzen nekünk
- amit a lelkünk kíván
- amivel a szellemünket ki tudjuk elégíteni
- amit egy egyszerű pillanat nyújthat
- ami igazán kikapcsol
- ami valóban boldoggá tesz

Nincs sem kényszer, sem társadalmi elvárás, sem programozott élet. Mindenki más és más célok megvalósítására született. De a figyelem mindenkinek ugyanúgy megkönnyítheti az útját.

Másrészt a prioritás... észrevenni mi a fontosabb:
- egy facebook üzenetre való válasz, vagy az, hogy észrevedd valaki rád mosolygott a metrón?
- a híradó megnézése, vagy az, hogy lásd a gyermeked mit rajzold neked az óvodában?
- egy új szint kedvenc számítógépes játékodban, vagy egy kellemes sütögetés a barátaiddal?
- a telefonod nyomogatása, vagy az, hogy 1 óra edzésbe beletegyél mindent, ami csak a csövön kifér?(Csak hogy alaptémánál maradjunk... :))

Mi tehát a fontosabb? Tedd fel magadnak ezt a kérdést, amikor a sport, valódi kapcsolatok, töltődés helyett ismét valami lényegtelen dolgot választasz kényelemből, félelemből, lustaságból, gyávaságból.

Semmi nem ér annyit, mint az egészség!

Első közös fotózás

Hogy honnan is jött az öltet? Onnan, ahonnan sosem gondoltam volna. Amikor évekkel ezelőtt úgy döntöttem, hogy az edzői hitvallás mellett teszem le a voksomat, a férjem lelkesen támogatott.

Majd amikor fél fizetéseket költöttem el az újabb és újabb továbbképzésekre... még mindig lelkesen támogatott. (Bár ez jelenleg is tart és csak egyre rosszabb. :))

Sosem hittem, hogy eljön az az idő, amikor majd ő is erre az útra lép. Persze-persze... ez nem személyi edzés, ez jóga! Kérte már ki magának többször... a lényeg mégis ugyanaz. Egy újabb közös terület az életünkben, amiért lehet élni-halni-lelkesedni. De azt hiszem, nem csak engem lepett meg azzal, hogy jóga oktató lett. (És itt emelném ki, mert tőle sosem fogjátok hallani - hamarosan - fitness instruktor (IWI) lesz.)

Szerintem én még mindig nem fogtam fel, hogy ez történt. Ez a legnagyobb dolog a világon. Amikor a saját párod csatlakozik hozzád az élét egy másik területén is. Bár valljuk be őszintén, hogy erre nagyobb volt az esély, mint arra, hogy belőlem lesz informatikus. Nah de ezt hagyjuk is. :)

A fotózásra való felkészülésről majd egy másik bejegyzésben írok, jelenlegi hírem, hogy végre felkerültek a blogra azok a gyöngyszemek, amiket Lévay Máté fotósunknak köszönhetünk, illetve a Púder Bárszínház és Galéria nevű csodás helynek, melyet mindenkinek csak ajánlani tudok. :)

A képeket itt találjátok:

http://www.lyndafitness.hu/p/kepekben.html

Kitartásmentes élet

Rengeteget agyaltam azon, miért hiszik oly sokan, hogy az eredmények és az érdemek majd az ölükbe hullanak előbb vagy utóbb. Mi lehet e mögött? Félresiklott szocializáció, elkényeztetett nevelés? Elkényelmesedett élet? És ott a másik fele a valóságnak, amikor azt látod, hogy vannak emberek, akiknek mindenért véresen meg kell küzdeniük. Sokaknak a betevő falatért is. Ők vajon hogyan csinálják?

Amikor felteszem a kérdést egy-egy kétkedően velem vitázó, változtatni valójában nem akaró jóakarómnak, hogy: miért is nem lépsz már arra az útra, amin járnod kéne? A válasz az, hogy mert nehéz. Nehéz végigvinni egy diétát. Nehéz heti négyszer, ötször eljárni sportolni. Nehéz megfőzni másnapra a - jó esetben nem szeméttel teli - táplálékot. Nehéz, mert elfáradok. Vagy már eleve fáradt vagyok? Hmmmm...

Az élet nehéz. Csak az nem mindegy, hogy milyen szinten az.

Ha bunkó lennék - és mint ismeretes tudok azért az lenni - akkor felkiáltanék, hogy nemáááááár! Emberek! Örüljünk már annak, hogy nincs más problémánk, mint hogy egészséges kaját tömjünk a fejünkbe és hogy némi sport tevékenységgel fitten tartsuk a szervezetünket.
(Naiv énem szerint mindezt azért, hogy életünk során majd valami hasznosat hagyjunk magunk mögött az utókorra.)

Ennyi a feladat.
Nem az, hogy miből fizessük ki holnap az albérletet, mert ugye saját lakásra esélyünk sincs.
Nem az, hogy felkutassuk hol a legolcsóbb a hulladékból készült párizsi.
Annyi a feladat, hogy ha már megtehetjük, éljünk energikusan és lehetőleg hosszan, tartalmasan.

Tényleg nem értem, hogy ebbe hogy férnek bele a kifogások. Írtam már róluk... nem szeretnék újra. Csak annyit mondhatok, hogy aki mer, az nyer. Aki akar, az cselekszik. Akinek fontos a tiszta élet, az tesz érte.

De ugye papolni azt könnyű... Könnyű lenne, ha mindezt nem éltem volna át én is családom, saját magam által. Mindig is az a megmentő típus voltam. Először édesanyámat akartam megmenteni saját magától, majd családomat a különböző egészségügyi problémáktól, a világot a nehézségektől és a szegénységtől és a szenvedéstől... De úgy tűnik, mind igen nagy falatnak bizonyult. Nem mondom, hogy elbuktam. Csak rosszkor és rossz helyen akartam cselekedni. Mert arra azért rádöbbentem az évek során, hogy nem megmentő, hanem segítő vagyok. Segíteni pedig csak annak lehet, aki akarja a változást. Aki kér, kérdez, bízik és tesz érte.

Megtaláltam a helyemet a világban és rám találtak azok az emberek, akik mellett valóban ott a helyem, mert bíznak bennem, mint edzőben, barátban és igénylik, hogy ott álljak mellettük, míg el nem érik a céljukat. Barátként pedig akár utána is.

Ők akarnak és tudnak is fejlődni. Felmérik és megértik, hogy a változás egy örök dinamikájú folyamat. Nem megy egyik napról a másikra, de nem is szabad tovább húzni annál, mint ahogy az már aktuális lenne.

Legalább akkora küzdelmeknek vagyok szemtanúja, mint amekkorákat én is átélek folyamatosan újra és újra. Önmagammal, a világgal, megbízókkal és családtagokkal. A tanulság - amit a tapasztalat hozott meg az életembe, azt hiszem - hogy itt nincsenek győztesek és vesztesek.

Egyetlen embert kell legyőznünk nap mint nap... saját magunkat!

Továbbképzés... továbblépés!

Kinezio-Tape (Acu-Tape)

Aminap az egyik nagyon cuki vendégem megjegyezte "álrosszallóan", hogy hogy is van az, hogy én "állandóan" továbbképzésekre járok. Mire én csípőből visszaválaszoltam, hogy miért? Nem ez a normális? De ezt persze már csak költői kérdésnek szántam.

Persze hogy ez "lenne" a normális. Bármelyik területet is vizsgálnám meg az életemben, biztosan arra a következtetésre jutnék, hogy amivel nem törődöm, nem használom, nem fejlesztem tovább, az elkezd elsorvadni. Olyan ez, mint az az izom, amit nem terhelünk megfelelően, szépen lassan leépül.

Csak hogy ne mindig az edzői hivatásomat hozzam fel. Itt van az írás. Míg aktívan dolgoztam újságíróként, 20 perc alatt kiráztam a kisujjamból egy rövidebb kritikát. Most, hogy már csak a "blogírás" szintjén foglalkozom vele, azt kell mondjam, elég nehezen jönnek a szavak, és még nehezebben tudom szép kerek egész, kifejező mondatokba önteni őket. Szomorú... (Többet kellene írnom! Jó tanulság.)

De ha egy ilyen "egyszerű" folyamattal - mint az írás - ez történik, akkor mi játszódhat le az emberben edzőként, ha folyamatosan csak abból a tudásból tud meríteni, amit évekkel ezelőtt megszerzett. Ugyanabból az X gyakorlatból válogatni, ugyanazt az X számú gépet használni, ugyanazokat a súlyokat, módszereket. Te jó ég! Szerintem rövid távon kinyírnám magam, mielőtt az unalom ölne meg.

Nem értem, hogy ha már a vendég nem unja halálra magát, hogy nem teszi meg az edző mellette? Jah persze... megteszi. Gondolom ezért nyomkodja közben a telefonját, ami már senkinek nem tűnik fel ugye, mert mindenki ezt csinálja az edzőtermekben. Amit mondjuk szintén nem értek, és nyilván ez is megérne egy önálló bejegyzést, de azért leírom ide is azt a roppant egyszerű összefüggést, hogy miért is zavar engem ez a dolog ennyire.

Az, hogy az edzők miért nyomkodják a telefonjukat, miközben a vendégre kellene figyelniük pont nem az én dolgom. Ha a vendégüknek ez így megfelel, akkor ám legyen. Zárójelben jegyezném meg, hogy ha az "enyéimmel" ezt megtenném (nyilván nem teszem, mert tisztelem őket), egyrészt soha többet nem jönnének, másrészt - mintegy intervencióként a lelki üdvöm megőrzése érdekében - kihajítanák a kis kütyümet az ablakon egy csatakiáltás kíséretében. És milyen jól tennék!

Én azt nem értem, hogy az az ember, aki edzeni megy a terembe, miért viszi be a telefonját, hacsak nem a stopper funkciót szeretné használni egy köredzésben. (Jelzem van ilyen is! De ez ritka... nagggyon ritka!)

Én ha edzem, akkor az a fajta vagyok, hogy senki ne szóljon hozzám, még csak rám se nézzen, ne is gondoljon rám, mert végre van egy órám, amikor magammal foglalkozhatok. De ez az egy óra rendszerint azzal telik, hogy várok a gépekre. Mert az 1 perces pihenőidők hosszú percekre nyúlnak azok számára, akik úgy érzik, hogy ezen idő arra szolgál, hogy szerelmes levelet fogalmazzanak meg, vagy éppen megbeszéljék szakításuk szomorú történetét cseten barátjukkal, akivel egyébként 1 óra múlva úgyis találkoznak.

De nem viccelek olyat is láttam, hogy az egyik lány az egyik gépen ülve írt a másik gépen "edző" barátnőjének, hogy végzett, mehetnek, mire a lány nem válaszolt (mert ugye edzett éppen), majd előbbi hangosan odakiáltott utóbbinak, hogy miért nem válaszol az üzijére.

Komolyan... néha tényleg idézném eme nemes mondatot: "A világ pusztulásra van ítélve." És akkor ne is beszéljünk a spinning órán, spinneren ülve  véghezvitt, telefonon keresztül történő csetelésről, amit - az egy dolog hogy nyilván látok és lát mindenki, ami nem kicsit morálromboló, még halljuk is, mivel természetesen az üzenetjelző hang a maximumra van állítva, hiszen nem hallja az órán lévő hangos zenétől. Nah ez az a pont, amikor sírni tudnék! De komolyan... emberek mi van veletek?

Szóval így hogy kiadtam magamból azt, ami már hónapok óta bántja kicsi lelkemet - mert ugye fontos a mentális egészség - leírnám hogy miért is tartom fontosnak a továbbképzéseket. :)

Mindig is úgy gondoltam, hogy az edző és vendége között van, vagyis lennie kell egy különleges kapocsnak. Lehet ezt feltétlen bizalomnak, elfogadásnak, megértésnek, törődésnek hívni. Mindegy is minek nevezzük. Két ember kapcsolata ez, ami nem véletlenül jött létre. Legalábbis az én esetemben, aki hivatásként kezeli az edzősködést. Sokféle embertípus létezik, de nem mindegy, hogy milyet vonzunk be az életünkbe. Az én kis "csapatom" tükröt tart, kihívást teremt, célt ad nekem is, és vica-verza.

Legfőképpen azért vannak nálam, mert eldöntötték, hogy változtatnak az életükön. És annyi félék, te jó ég! Imádom! Ha nem dolgoznék magamon folyamatosan, nem fejlődnék, nem akarnék többet és többet tudni... hogyan biztosíthatnám az ő fejlődésüket? Egyébként lehet elég fura dolog, de nem is tudnám ezt máshogy elképzelni. Fejlődés fejlődést szül, stagnálás vagy visszafejlődés pedig leépülést. Szerintem ez ilyen egyszerű.

A szakma minél több területébe nyerünk tehát betekintést, annál szélesebb körben tudunk segíteni az embereknek. És persze magunknak. Azért kezdtem el a prevencióval, rehabilitációval (kinezio-tape, svéd masszázs, preventív gerinctréning) foglalkozni, mert nekem is szükségem van rá. Igénylem azt, hogy tudjak kezelni olyan felmerülő problémákat, sérüléseket, amik pár nap alatt korrigálhatóak, ha megfelelő szaktudással állunk hozzá. Akár magamról, akár a családomról, akár a vendégeimről legyen szó, komplexen akarom látni és kezelni a problémát, a saját területemen belül.

New Year... New Love... New Life

Sosem könnyű számot vetni a múltunkkal. Évről-évre azt érzem, hogy egyre több dolog történik az életemben, sokszor már követni is nehéz. Az biztos, hogy 2015-ből kihoztam azt a maximális teljesítményt, amit szerettem volna. Nyilván ez azzal is járt, hogy majdnem másfél hetet aludtam Karácsonykor egy húzóra, de nem mondanám, hogy bármit is megbántam.

Tanulságos időszak volt ez, az biztos. Szakmailag és emberileg is. Valahogy letisztultak körülöttem az utak, kapcsolatok, amivel csak energiát spóroltam meg. Persze befektettem azt is. Miért is ne? :) Úgy voltam vele, majd kipihenem év végén. És hogy akartam-e, generáltam-e ezt a folyamatot? Persze! Pont abba az életszakaszba értem, ahol már igenis kikérhetem magamnak, ha valami nem tetszik, vagy inkább nem fér bele az életembe, értékrendembe. Egyszerűen nincs már energiám pöcsölni hülyeségekkel, időt pazarolni olyan emberekre, akik önző mivoltukból fakadóan semmit nem képesek viszonozni, vagy csak tenni azért, hogy mondjuk jobb legyen az életük. Segíteni csak annak lehet, aki nyitott rá és szívesen fogadja a kapcsolódást, nem ott támad és köt bele mindenbe, ahol csak tud. Nah ez például egy hatalmas harc eredményeképpen született változás volt 2015-ben.

Vannak tulajdonságok, amiket hordozunk születésünktől fogva. Nekem a "megmenteni akarás" pont egy ilyen kényszer. Sosem szerettem magamban, mégsem tudtam vele mit kezdeni. A "nemetmondás képessége" is elég kezdetleges állapotban volt bennem elég sokáig. Aztán volt egy pont, amikor elég lett. Amikor rájöttem arra, hogy mindez csak megfelelési kényszer, ami ellen próbáltam egész életemben harcolni, nem túl nagy sikerrel. De mint tudjunk minél jobban küzdesz... sokszor annál mélyebbre kerülsz a mocsárban. Úgyhogy el kellett ezt engednem. Nem mondom, hogy pikk-pakk ment, de érett már egy ideje, úgyhogy már csak kifejezésre kellett juttatnom. Elmúlt évem legnagyobb harcát nyertem meg ezzel. Persze flashback-ek még mindig vannak, de sokkal radikálisabban és gyorsabban reagálom le őket, mint korábban.

A szakmaiság időszaka... egész évben kerestem azt a szakmai irányvonalat, amin továbbcsusszanhattam volna, de valahogy amire én vágytam, az mindig meghiúsult. Vagy nem éppen abban a formában érkezett el hozzám, ahogyan én szerettem volna. Persze hogy sokkal jobb volt így! Utólag most már látom, hiszen a fejlődés is magáért beszél. De akkor szintén nagy küzdelem volt elfogadnom azt, hogy nem mindig kaphatom meg, amit akarok, vagy nem úgy, ahogy én szépen konzekvensen kitaláltam a kis fejemben.

Az elmúlt év a tánc igen erős vonalát hozta vissza az életembe. Azt a vonalat, amiért eredetileg edző lettem. Igaz, hogy egy újabb képzés helyett egy csodás táncpedagógus formájában, akitől folyamatosan tanulok mind szakmailag, mind emberileg.

Hát igen! Magyarország a papírok és végzettségek országa. Ez van. Ha valaki fejlődni akar, akkor ezt el kell fogadnia. És azt is, hogy néha időt kell szánni látszólag "felesleges" képzésekre azért, mert éppen az segíti elő a továbblépést. Ezen is mindig felháborodtam korábban, pedig az égvilágon semmit sem lehet tenni ez ellen! Jah... elnézést... de lehetne persze, mint ahogy teszik azt rengetegen: végzettség nélkül dolgoznak egy olyan területen, ami szakképzettséget igényel. Csak gratulálni tudok hozzá, meg ahhoz is, hogy ezt szintén megengedik ebben az országban.

Sokkal szerencsésebb úgy felfogni ezt az egész képzés-kavalkádot, hogy mindez csak egy nagyobb terv része, ami feltételez egyfajta szakmai stratégiát. Mondok egy példát. Az is az elmúlt év hozadéka, hogy elkezdtem a "lassabb" órák felé fordítani a figyelmemet. Ez jött a modern tánc vonalán, a sorozatos túledzettségből, sérülésekből, illetve a vendégeim igényeiből. Szép az élet, míg azért edz valaki, hogy szebb, csinosabb legyen. De mi van akkor, ha valakinek az egészsége, netán az élete múlik rajta. És itt a kulcsszó: segítséget kér! Megtisztel azzal, hogy engem választ edzőjének egy speciális állapottal, amihez ha hozzá sem tudok szagolni szakmailag, akkor a pofámról sül le a bőr.

Elindultam tehát a speciális edzések-személyi edzések, gerinctréning, mozgásszervi betegségekkel, sérülésekkel való sportolás tanulmányozásában. Persze ez egy never ending story. :) Ehhez jött a kinezio-tape (melyről majd később még szó esik), a masszázs, preventív gerinctréning, jóga. És egy új világ tárult elém a jelenlegi kiegészítéseként. Persze a pörgős dolgaimat ugyanúgy folytatom tovább. Csak igyekszem egyfajta egyensúlyt teremteni az edzések között.

A másik ehhez kapcsolódó igen fontos terület a speciális táplálkozási formák tanulmányozása. Rendbe tettem a saját étkezésemet, mert kíváncsi voltam, hogy milyen hatással van rám például a gluténmentes étkezés. Kikísérleteztem, mely vitaminokra, ásványi anyagokra van szüksége a szervezetemnek, milyen dózisban, rendszerességgel, vagy hogy milyen táplálékkiegészítők férnek még bele az életembe a teljesítményem fenntartása, esetleges növelése, regeneráció gyorsítás érdekében. De ez is egy "élet munkája" kell legyen egy oktatónak. Egy folyamatosan változó tudomány, nagyon nagy buktatókkal. Ellenben muszáj hozzáértően viszonyulni a témához, mert sok kellemetlenségtől kímélheti meg magát az ember, ha tisztában van azzal milyen táplálékból épül és melyek rombolják szervezetét.

Így visszaolvasva az írottakat, azt hiszem, hogy leginkább kapukat nyitottam meg magam előtt, melyek hosszú utakon vezetnek majd tovább a célom felé. :) Nekem nem gazdag szülőket adott az élet, akik a fenekem alá rakják a jövőm építéséhez szükséges feltételeket. Én lehetőséget kaptam arra, hogy magam küzdjek meg érte. És ez a tény most már nem haraggal, hanem büszkeséggel tölt el!

Hamis próféták no.2.

Nem. Nem szeretném ugyanazokat a témákat hangoztatni, amiket a korábbi bejegyzésemben (Hamis próféták) már leírtam. Viszont úgy vélem éppen elég aktuális ez a probléma is napjainkban. Leszögezem már itt az elején, hogy ebben az ügyben nem tudok és nem is akarok objektív lenni.

Nem csak azért, mert edző vagyok, akinek ez az élete napi 24 órában, hanem mert én is vagyok "vendég". Nekem is van szakképzett, tapasztalt edzőm, tanítóm, mesterem, akire bátran rábízom az életem egy részét. Ergo tudom milyen elvárásaim vannak, éppen ezért azt is tudom mit várnak el tőlem a tanítványaim.

Nah de ennyit a kezdeti könnyed csevegésről...

Szóval magyarázza már meg azt nekem valaki, hogy is van az, hogy ebben az országban simán lehet edzőként dolgozni, emberek testével-lelkével foglalkozni megfelelő, idevágó végzettség nélkül? Évek óta nézem, hogy magukat valamilyen indokkal edzőnek kinevező emberek hogyan "vágják szét" a vendégeket.

Persze... nyilván lehet mondani, hogy ez nem a meglévő "papírtól" függ. Hát persze hogy nem! De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy nem hiszem, hogy bárki is örülne annak, ha diploma nélküli orvos műtené például. Nyilván ez elég sarkalatos példa, de szerintem éppen akkora felelősség van rajtunk is, képzett edzőkön, még akkor is, ha sokan erről nem vesznek tudomást. Simán félre lehet edzeni egy vendéget, ha nem tudod az edzéselméletet vagy azt, mire kell figyelni az egyes edzésperiódusokban. Ha nem tudod az anatómiát, hogy akarod helyesen terhelni a tanítványod? Honnan tudnád mire való a Polar óra, vagy hogy néz ki egy guggolás helyesen végrehajtva?

Sok mindent lehet mondani a különböző edzőképzésekre, de azt hogy ne alapoznának meg bennünket szakmailag, azt nem. Nyilván a gyakorlatban akkor tanuljuk meg ezeket, ha már élesben foglalkozunk emberekkel. De könyörgöm... Az alapozás az alapozás. És egy edzőnek ez a suli. És nem! Nem a 2 napos okleveles képzés. Hanem a TF, vagy az erre szakosodott intézmény sportedző képzése. Majd aztán jöhet a sok egyéb okleveles cucc, amik zseniálisak, ha már tudod az alapokat.

Azt meg már nem is firtatom, hogy ezt miért nem ellenőrzi senki. Nem az én dolgom... lenne, ha nem sértené az érdekeimet. Sokan vagyunk ám, akik több évet és rengeteg (tényleg rengeteg) pénzt beleöltek-ölnek abba, hogy folyamatosan képezzék magukat. Komolyan mondom, hogy össze se merem számolni. És nem azért, mert nekem erre telik. Hanem mert én erre szánom. Az alapképzésemre a pénzt 2 évig gyűjtögettem. És ugyanígy a többire. Elihattam volna, vagy elmehettem volna bulizni, külföldre, vehettem volna rajta ezer meg ezer dolgot. De nem! Dolgoztam és visszaforgattam. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a pénz nem lehet kifogás arra, hogy egyesek illegálisan melóznak edzőként, vagy oktatnak sportot, kérnek el egy halom pénzt a semmire.

Persze lehet azzal érvelni, hogy úgysem lesz az ilyen embernek vendége! Már miért ne lenne? A mai világban, amikor az a trendi, hogy az edzésekhez már vödröt készítenek ki, arra az esetre, ha valaki behányna a túl magas edzésintenzitástól, pulzustól és savasodástól? Már elnézést, de ilyen edzést még szegény nagyanyám is könnyedén meg tudna tartani. Ez nem művészet. Csak néhány youtube videó kell hozzá, meg sok-sok önbizalom. Na de hát az van dögivel! A vendéget pedig nem lehet hibáztatni, hiszen ő pont azért ment "edzőhöz", mert bízik abban, hogy a legtöbbet hozzák ki belőle. De abban is bíznia kell, hogy ezt maximális elővigyázatossággal, tudatossággal, szakmai odafigyeléssel és az egészségének megőrzésével vagy javításával teszik meg.

Egy szónak is száz a vége... Nem értem és nem is fogom soha! Elfogadni pedig képtelen vagyok a szakmai és emberi igénytelenség ekkora mértékét.

Harmincadik születésnapomra

Nem is olyan régen betöltöttem a harmincat. Sok olyan embert ismerek, akik életében ez az esemény kisebb sokkhatást idézett elő, így ebből tanulva úgy gondoltam, kesergés helyett inkább igyekszem feledhetetlenné tenni ezt a napot.

Körülbelül fél évvel ezelőtt született meg a végső döntés bennem, hogy ismét komoly vizekre evezem a tánc területén. Nah nem leszek profi táncos! Vicces, de erre tényleg azt kell írnom, hogy "öreg vagyok én már ehhez". Alapvetően azonban mégsem ez a fő ok. Sosem akartam igazán! Mindig is tanítani szerettem volna a mozgás ezen formáját  - is. Nem is emlékszem már, mikor ébredt fel bennem ez az igény, de azt tudom, hogy biztosan a 2015-ös évre bontakozott ki.

Azt a bizonyos szülinapot éppen ezért szerettem volna ennek a "bűvkörében" eltölteni. És ehhez meg is találtam a legjobb partnert Lévay Máté fotográfus személyében.

Bizonyosan mindenki élt már át "tökéletes" napokat. Amikor valahogy minden a helyére kerül. Nincsenek sem kérdések, sem kételyek, egyszerűen csak történnek a dolgok a maguk ütemében és valami fantasztikus produktum születik a végén. Nah ilyenre sikeredett az én 30. születésnapom. Az idő, a helyszínek, a társaság, a hangulat... minden a helyén volt. Még az a pohár ücccsi is, amit az Újpesti vasúti híd lábánál tanyázó "Vasmacska" elnevezésű kultikus helyen megittunk mintegy jutalomként, hogy kibírtuk a tűző 40 fokot és a forró síneket. :)

Tudjátok én annak vagyok a híve, hogy időközönként az embernek számot kell vetnie önmagával. Ez nem jó, vagy rossz. Egyszerűen csak szükséges ahhoz, hogy továbblépjünk. Egy ilyen szép kerek szám úgy vélem tökéletes alkalmat teremtett rá. A kérdés számomra mindig ugyanaz. Jó úton járok-e. Van-e értelme, jövője annak, amibe annyi meg annyi energiát belefektetek. Hogyan tovább. Miket kell még megtennem, hogy "szintet ugorjak". Kik a fontosak a számomra... és kik nem aktuálisak már az életemben.

A jó hír az, hogy úgy érzem, a kérdések megválaszolásra kerültek, és haladok tovább azon a munkával, sporttal és rögökkel teli úton, amit választottam.

És a képek:

http://www.lyndafitness.hu/p/kepekben.html